A menedék 7. fejezet

A hideg víz érintése a forró bőrömön olyan volt, mintha korbács vágott volna végig az érzékeimen. Orrom megtelt, és mikor Ian elengedett, prüszkölve emelkedtem fel a felszínre.

Ő akkor már két méterre tőlem taposta a vizet, és mikor látta, hogy hátrasimítom vizes hajamat, olyan arccal tekintett rám, amiben benne volt hogy ordíthatok, de akár el is nevethetem magam.

Némi szünet, és néhány nagy levegővétel után az utóbbi mellett döntöttem. Saját magam lepődtem meg a legjobban, mikor hallottam a hangomat, és némi vizet fröcsköltem Ian képébe.

- Aljas – kacagtam. – Aljas, alattomos… - és hajszál híján nyelvet öltöttem rá, mint az óvodában. –Most nézd meg, hogy festek… tiszta víz rajtam minden – tártam szét a karomat, és észre sem vettem, hogy az ing – a víz súlyától húzva – már nem csak a hasamat hagyta szabadon.

- Igen, látom – lehelte ő alig mozduló szájjal, és először értetlenül követtem tekintete sugarát, aztán vörösen rántottam magamon össze a ruhát.

- Oké, Nagymenő – kezdtem el bámulni az eget. – Mondd, lenézhetek a víz alá, vagy látok ott olyasmit is, amit nem kellene?

- Félsz, hogy túl szép álmaid lesznek? – kacsintott rám Ian, mire kissé csúnyán néztem rá, aztán a legelésző lovak felé fordítottam a tekintetem, és mellettük meg is láttam a cuccainkat. Vagyis a két pár csizmát, és Ian levetett ingét.

- A parton lévő néhány ruha arra enged következtetni, hogy a nadrág rajtad maradt – kockáztattam meg, és a víz alá pislogtam, ahonnan rám kéklett a farmer anyaga. – Szerencséd! Te lepődnél meg a legjobban, ha a kis rákok hirtelen találnának itt valami csábító kaját – pimaszkodtam.

- Hiába akarsz megijeszteni, nem félek a rákoktól – tempózott Ian oda hozzám, és megfogta a kezem. – Ugye tényleg nem haragszol?

- Nem haragszom – biztosítottam. – Csak váratlanul ért. Viszont egy füst alatt letudjuk a mosást is – mondtam, és igyekeztem elterelni a figyelmem arról, hogyan csillognak a vízcseppek a mellkasán. Igyekeztem nem túl nagyot nyelni a közelében, és ha volt egy kis szerencsém, két farmmal odébb már talán nem is hallottak meg.

- Az ott meg micsoda? – ráncolta össze Ian kissé a szemöldökét, és a tó széle felé, a nagy szikla tájára mutatott, de mire reagálhattam volna bármit is, már a víz alá merült.

Láttam, ahogy elúszott odáig, és láttam a fekete üstököt visszafelé is mozogni, míg újra odaért hozzám. Lassan emelkedni kezdett a felszín felé, és eközben egy különös mozdulattal – ami lehetett akár véletlen is – végigsimított a nadrágba bújtatott lábamon.

- Nézd, milyen szép – mondta, miután levegőt vett, és kinyújtotta tenyerét, amin egy égővörös kő csillogott, csaknem gyerekököl nagyságú.

- Ez tényleg gyönyörű! – ámélkodtam. – Még sosem láttam itt ilyen követ. Szép emlék lesz belőle a szobádban – mosolyogtam rá.

- Nem, nem lesz – rázta meg a fejét határozottan, és a kezembe adta a követ, aztán a tenyeremre simogatta a tenyerét. – A tiéd – súgta. – Emlék. Hogy amikor már nem leszek itt, akkor is gondolj rám – nézett bele kék szemeivel az enyémbe, és hirtelen mintha megállt volna körülöttünk a világ forgása.

- Azt hiszem… én már kissé fázom – hebegtem, nehezen találva a szavakat, és láttam, hogy az ő vállai is libabőrösek. – Menjünk – indultam meg a part felé, hogy csöpögő ruhákkal kapaszkodjak ki, és kiüljek az egyik sziklára szárítkozni.

- Utálom a vizes ruhák súlyát – mászott ő is mellém. – Vetkőzni kellett volna – vigyorgott már megint, és csak egy sokat mondó mozdulattal meredtem az égre.

- Nem fogok, csak azt mondtam, volna – túrt bele a vizes hajába Ian, és nevetve tűrte, hogyan bökdösi Lizzy az orrával a hátát.

- Ez egyértelmű felhívás akar lenni az indulásra – nyújtóztam nagyot, és felrántottam a csizmáimat. – Egyébként Mr. Somerhalder, most ugyan egy null az Ön javára… de ne higgye, hogy nem gondolkozom a visszavágón – mosolyogtam Ianre, mikor ő is nyeregbe szállt. Hallottam, ahogy Lizzy meglepetten felhorkan a vizes ruhák érintésétől, aztán csendes poroszkálással indultunk meg hazafelé.

*****

- Akkor most mi jön? – hajtotta fel a kávét Ian, mikor már száraz ruhában álltunk a konyhában. – Mi a nap hátralévő programja? Már úgy értem azelőtt, hogy újra szagolnom kéne a büdös istállódat – kajánkodott.

- Most jön az a mozzanat, amiről ha bárkinek is beszélsz, megkereslek, és megöllek – biztosítottam kedves mosollyal. – Sajtot fogunk készíteni. Segíts egy kicsit – intettem a kamra felé, és kicipeltük onnan a két jókora dézsát.

- Most ezen mi tetszik ennyire? – kérdeztem értetlenül, látva a szünet nélkül vigyorgó ábrázatát.

- Imádom a sajtot – adta meg a magyarázatot. – Mindenféle sajtot szeretek. De még sosem láttam, hogyan készül. Olyan ez most nekem, mint mikor a kisgyerek az északi sarkra téved, és rátalál a Télapó játékgyárára – állt szorosan mögém, mikor a dézsákat az asztalra tettük.

- Akkor jól figyelj, mert beindul a játékgyár. És ha jó gyerek voltál, akkor meg is kóstolhatod a végén – fordítottam oldalra a fejem, ami elég nagy hiba volt, mert alig néhány centire az arcomtól láttam az övét.

- Nos, akkor – szedtem össze magam, és kinyitottam a hűtő ajtaját, vajat véve elő – tessék. Lábasokat ott találsz – mutattam a szekrényre, és meggyújtottam a gázt. – Olvaszd ezt fel. De lassan, óvatosan. Csak kis lángon – adtam a kezébe a tányért.

- Vaj? Igazi vaj…- szimatolt nagyot a sárga téglából. -  Gyerek koromban ettem utoljára igazi vajat. Azóta csak a mű margarinokat, amiket a boltokban kapni.

- Látod, mennyi jó oldala van annak, hogy ide kerültél? – mosolyogtam. – Itt addig eheted, míg úgy érzed majd, hogy a mű margarin már megváltás volna – fordultam vissza az asztalhoz.

Néhány perc csend következett, csak az olvadó vaj, és a túró savanykás illata töltötte meg a konyhát.

- Oké, tévéd nincs – szólalt meg Ian hirtelen – de zenét ugye szoktál hallgatni?

- Zavar a csend? – kérdeztem magamban mulatva. – Igen, szoktam. Bár csak rádióm van. És a helyi adó jön be rajta. Ha nem tetszik a country muzsika, hát sajnálom – kattintottam egyet a gombon, és Dottie West hangja csendült fel az éterből.

A szám sarkába haraptam, hogy ne nevessem el magam, mikor arra eszméltem, hogy Ian – nyilván maga sem vette észre – csendesen dúdolni kezdett, és néha meg is mozdult csípője az ütemre.

- Szeretem ezt a zenét – vallotta be Ian csendesen. – A gyerekkoromra emlékeztet. Jó idők voltak. És szépek az emlékek – fordult el aztán, vissza a tűzhely felé.

- Szépek, mert még ha nem is mindig voltak azok, az idő, és mi magunk azzá tesszük őket – mondtam lágyan, és mellé léptem, egy pillanatra megérintve a kezét, a mosolya pedig megmelengette a szívemet.

- Nos, készen van? – néztem aztán a lábasba, és levettem a vajat a tűzről. – Akkor most jön a lényeg – kevertem a túrót is a lábasba, majd előszedtem a fűszereket. – Ezek a titkos összetevői a sajtomnak. Vedd úgy, hogy most államtitkot látsz.

- És ha beszélek róla, megkeresel és kinyírsz. Maffiamódszer – vigyorgott Ian, és kíváncsian nézte mit ügyködöm. - Én addig kiöntöm ezt – emelte fel a dézsákat.

- Eszedbe ne jusson! – tiltakoztam. – A takarmányba szoktam keverni. Ettől lesz a gyapjú puhább, a tojás sárgább, és a tej meg a sajt ízletesebb – léptem a csaphoz, és megmostam a kezem. – Készen van. Most már csak lecsöpög, kis csomagokat gyártunk belőle, Jared pedig holnap reggel magával is viheti.

- Megkóstolni mikor fogjuk? – érdeklődött Ian, és nem vette le a szemét a sajtokról.

- Amikor szeretnéd. Van belőle a hűtőben – léptem egyet arrafelé, de nem jutottam el messzire. Mert a következő pillanatban Ian elkapta a kezemet, magához húzott, és ringani kezdett velem a zene ütemére.

- Az ráér – motyogta. – Táncolj velem egy kicsit. Neked is jár a szórakozás – súgta, és megsimította a hajam. – Engedd el magad. Nem kell mindig erősnek lenned – biztatott kedvesen, és ahogy a szemembe nézett, kimosott a tekintete minden ellenállást, és épkézláb gondolatot belőlem.

A vállára hajtottam a fejem, ő pedig kissé reszkető kézzel kezdte el a hátamat simogatni, miközben Landon Michael szomorkás éneke betöltötte a konyhát.

Vége

Folyt. Köv.

Kérek szépen kommenteket! :)