Szimpátia az ördöggel 3. fejezet

3. fejezet

Éreztem, ahogyan két erős kar gyengéden szorít, aztán óvatosan leereszkedik velem valami kellemesen puha dologra. Meleg csapott meg, és jólesően elkezdte kihajtani tagjaimból a jeges érzést. Óvatosan felnyitottam a szemem, és konstatáltam, hogy a Salvatore ház nappalijában ülök, a kandalló előtt, a kanapén, Damon pedig szorosan tart maga mellett, és fejem a vállán pihen.

- Jó reggelt – köszönt rám, mikor érezte hogy magamhoz tértem, és sikerült megállnom, hogy ne hunyjam le újra pilláimat.

Megköszörültem a torkomat, hogy képes legyek megszólalni, és felszisszentem a nyakamba belehasító fájdalomtól, ahol Stefan fogai nem is olyan régen a húsomba mélyedtek.

- Hogy kerülök ide? – suttogtam halkan.

- Úgy érted, rám? – tett célzást még mindig vállán fekvő fejemre, és anélkül, hogy felnéztem volna, tudtam, hogy vigyorog.

- Te még mindig kiállhatatlan vagy – rebegtem, és megpróbáltam elhúzódni tőle. Kissé megszédültem a vérveszteségtől, de megnyugodva éreztem, hogy kissé stabilabb körvonalakban látom a dolgokat magam körül, mint eddig.

- Ugyan hagyd csak. Szóra sem érdemes, hogy megmentettelek – pimaszkodott továbbra is, én pedig a tagadhatatlan ténynek, és gyengeségemnek tudtam be, hogy most valahogy nem kívántam kitekerni a nyakát.

Óvatosan hanyatt fektetett a kanapén, aztán mikor észrevette, hogy a tűz melegének ellenére is dideregni kezdek, rám borított egy vastag takarót.

- Fázol? – rábólintottam a kérdésre – Végre – sóhajtott megkönnyebülten – az jó jel. Már kezdtem attól félni, hogy….. – elharapta a mondat végét, aztán hogy valahogy kimentse magát ebből a helyzetből, felállt, öntött egy pohár italt, és belém diktálta. A vodka égette és csípte a torkomat, de valahogyan helyrebillentett bennem mindent.

Körülnéztem a nappaliban, és úgy tűnt, hogy visszatért ide az élet. Noha nem volt még minden bútor „kicsomagolva” a takarók alól, a hely már nagyjából otthonosnak volt mondható, és a kandalló tüze, valamint egy mozgó lény csak még jobban megerősítette ezt a benyomásomat.

Sikerült ülő helyzetbe tornáznom magam, és ő is visszaereszkedett mellém. Fürkészően méregetett, aztán szemmel láthatóan megnyugodott, mikor szavak nélkül intettem, hogy most már valószínűleg rendben leszek.

- Gondolom, most jönnek a kérdéseid, ugye? – nézett rám.

- Csodálkozol rajta? – ráztam meg a fejem értetlenül. – Egyszerűen nem hiszem el, ami történt! Nem Stefan támadott meg, ugye? Damon kérlek, mondd, hogy nem!

Most rajta volt az értetlenkedés sora.

- De hiszen láttad őt, nem?

- Csak gondoltam, hogy ha nekem volt egy hasonmásom – úgy értem Katherine – akkor talán ő is valahogyan….. – próbáltam ócska kifogással menteni a menthetőt.

Sóhajtott egyet, aztán tenyerébe vette a kezem.

- Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm, de Stefan volt az. Az egyetlen, igazi, reprodukció nélküli Stefan.

Láthatta elgyötört tekintetemet, és kiolvashatott belőle mindent.

- Hogy tehette? – kérdeztem és éreztem, ahogyan a szívemből előtörő fájdalom elszorítja a torkomat – Miért tette ezt velem? Hiszen szeretett! Szerettük egymást…. legalábbis eddig azt hittem – fejeztem be, és újra jelentkeztek a szememet maró könnycseppek.

- Szeretett téged Elena. Mindennél jobban szeretett – szorította meg Damon a kezemet finoman – Ahogyan én is – tette hozzá még csendesen.

- Elhagyott engem! – emeltem fel rá könnyben úszó szemeimet.

- Tudom, hogy nagyon nehéz ezt megérteni – simogatta meg karomat vigasztalóan – de mindketten azért mentünk el Elena, mert az életünknél is jobban szerettünk téged.

- Nem tudom kit szeretett Stefan – válaszoltam halkan – de engem nem, az biztos. Az, amit ma velem tett – érintettem meg fájó nyakamat – az nem szerelem.

Kitöröltem a könnyeket a szememből

 – Én eddig ahhoz voltam szokva, hogy ha valaki szeret, akkor virágot hoz, randira hív, nem pedig egy szó nélkül lelép, vagy az életedre tör – tettem még hozzá keserűen.

- Most hagyjuk ezt. Nehéz estéd volt, pihenned kell – akart kibújni a válaszadás alól, és fel akart kelni mellőlem, de megragadtam a kezét.

- Nocsak – nézett rám meglepődve – úgy látom, tényleg kezdesz jobban lenni, ha már a makacsságod a régi.

- Ne mondd ezt rám – húztam össze a szemöldökömet – a helyemben nyilván te sem feküdnél itt nyugodtan, amíg magyarázatot nem kapsz azokra a kérdéseidre, amiket egy éve nem tudott neked megválaszolni senki!

Egy darabig az asztalon lévő vázát nézegette, mintha csak azt mérlegelte volna, hogy nyugalma érdekében csapjon-e vele kupán, aztán tanácstalanul megvonta a vállát, és visszaült mellém.

- Hát jó. Végül is igazad van. Szóval?

- Kérlek, mondj el nekem mindent. Miért így döntöttetek, hogy kivonultok az életemből? Mi történt azóta? És legfőképpen, mi történt Stefannal? Hogyan változhatott meg ennyire???

- Na jó, nézzük sorjában – adta meg magát – már mondtam, miért mentünk el. Stefan már Katherine legyőzése előtt is fontolgatta ezt a lépést.

- Hogy elhagy engem? – kerekedett ki a szemem. – Apropó, te honnan tudtál erről?

- Beszélt nekem róla – jött a válasz némileg kényszeredetten.

- ÉS TE NEM SZÓLTÁL NEKEM EGY SZÓT SEM? – emelkedett a hangom a legfelső frekvenciába.

- Elena, most őszintén, ha akkor odaállok eléd egy ilyen hírrel, hittél volna nekem? Nyilván a képembe szórtad volna, hogy így akarlak elválasztani benneteket egymástól – vonta fel a szemöldökét.

Nem válaszoltam neki, néma csendben elismertem az igazát.

- Stefan felmérte, hogy mellette sosem lehet nyugodt életed. Nem csak Katherine miatt  – kezét felemelve megelőzte, hogy megszólaljak – hanem semmilyen téren. Elena, te halandó vagy. Mi pedig nem. Előbb-utóbb látnia kellett volna, ahogyan megöregszel, ahogy betegségnek támadnak meg, vagy győznek le. Sosem lehettek volna gyerekeitek, pedig tudta, hogy mindennél jobban vágynál majd rá. Látnia kellett volna, ahogyan a kor egyre jobban hajt téged uralma alá, neked pedig végig kellett volna nézned, hogy ő mit sem változik, hogy ő ugyanolyan fiatal, egészséges, és erős marad, mint mindeddig. Gondolod, ő ilyen életet szánt neked?

- Miért nem kérdezett meg róla engem? – túrtam a hajamba kétségbeesve.

- Nyilván azért, mert tudta, hogy ha a szemedbe néz, ő sem fogja tudni meghozni ezt a döntést. Egyszerűen azt akarta, hogy egy normális, fiatal lány életét éld, aki majd egyszer boldog lehet valaki mással. Ezért hagyott el, Elena. Sokkal jobban szeretett téged, mint gondolod. Olyannyira, hogy hajlandó volt elengedni is ezért.

Próbáltam emészteni az információt, nem sok sikerrel. Egyelőre túlságosan megfeküdte a gyomromat.

- És te? – kérdeztem aztán.

- Elena, mégis mit kellett volna tennem? Miután Katherine végre kiesett a képből, és Stefan közölte, hogy elhagyja a várost, talán maradnom kellett volna? Nem volt már, ami ide kössön. Vagyis – fúrta szemembe pillantását – lett volna. Talán esélyem is lett volna rá, hogy végül az én karjaimban köss ki. De ezt én nem akartam. Ezen az áron nem. Tudom, hogy a szíved mélyén akkor is Stefant szeretted volna, én pedig nem szeretek pótlék lenni.

Hallgattam egy sort, aztán megszorítottam a kezét, jelezve, hogy még ha elfogadni nem is tudom ezt az egészet, de értem.

- És hol voltatok ennyi ideig? És hogyhogy most mindketten felbukkantatok, ilyen hirtelen? És hogyan….?

- Várj, várj – emelte fel a kezét. – Egyszerre egy kérdés, rendben?

Megkócolta amúgy is borzas haját, és tűnődve nézett rám.

- Hagyjuk a városok neveit, ez most nem is lényeges – kezdett bele – de Stefan is, és én is máshol éltünk. Próbáltunk amennyire lehet, beilleszkedni a tipikus kisvárosi életbe.

- Vámpírként? – vontam fel a szemöldököm.

- Miért ne? – válaszolta – Forbes seriffnél is bejött, nem? Ha az a szemétláda Mason nem buktat le előtte, ma sem tudja, kik vagyunk valójában.

- Na és az áldozatok? Kivérzett emberek a városban?

Értetlenkedve meresztette rám a szemét, aztán leesett neki mire is célzok. Elmosolyogta magát.

- Ki kell, hogy ábrándítsalak szívem, de már nem fogyasztok emberi vért. Vagyis egészen pontosan, élő emberből nem.

- Vérkészítmény? – csodálkoztam. Ha valakiből, hát Damonból ezt vajmi kevéssé tudtam volna kinézni.

- Konzerváru – bólintott. – Persze nem az igazi, de még mindig jobb néhány nyuszinál és mókusnál. Szóval – vette fel újra az elbeszélés fonalát – tartottuk a kapcsolatot. Hírt adtunk egymásnak magunkról, néha-néha találkoztunk is. Már éppen kezdtünk úgy élni, ahogy a normális testvérek szoktak, ha távol élnek egymástól – fintorgott.

- Azt hiszem, most jön a DE – szúrtam közbe.

- Pontosan. Ugyanis néhány hónappal ezelőtt Stefan egyszerűen felszívódott. Hiába kerestem, képtelen voltam rátalálni, vagy bármi módon elérni őt. Aztán kezdődtek azok a különös halálesetek. Ugyanúgy, mint itt Mytic Falls-ban, amikor…. szóval, amikor én megérkeztem.

Elhúztam a számat, nem szívesen nosztalgiáztam vissza Damon régi énjéhez.

- Tudtam, hogy valami baj lehet, féltettem Stefant. Keresni kezdtem, de mindig egy lépéssel le voltam maradva tőle. Annyit sikerült róla kiderítenem, hogy mostanában rengeteget látják együtt egy lánnyal. Egy olyan lánnyal, aki szintén nem halandó.

- Stefannak barátnője van? – hasított újabb sebet szívemen a láthatatlan kés.

- Nem, legalábbis én nem mondanám a szó szerinti értelmezésben vett barátnőnek. Furcsa módon ennek a lánynak a felbukkanása, a városban történt támadások, és Stefan eltűnése egy lapra tehetőek.

- Honnan tudtad meg mindezt? – kérdeztem csendesen, miközben még mindig képtelen voltam túltenni magam az iménti információn.

- Mindenhol vannak ismerőseim Elena – mosolygott – mellesleg, bármilyen titokhoz hozzá tudok férni, amihez csak akarok. Nincs mindenkinek verbánás nyaklánca.

A torkomhoz kaptam, tudtam, hogy észrevette az én láncom hiányát is.

- Hát, ennyi a történet – tárta szét a karjait – amikor hírét vettem, hogy a mi kis párosunk Mystic Falls-ba tart, fogtam magam és én is jöttem. Volt egy olyan baljós sejtelmem, hogy kell valaki aki vigyáz rád, mert veszélyben lehetsz. Aztán hallottam a hírt, hogy Jeremyt megtámadták, és tudtam, hogy ha meglátogatod a kórházban, ők is a nyomodra bukkanhatnak, ahogyan én. Már nem volt más dolgom, csak szemmel tartani téged.

- Nem igazán sikerült – érintettem meg nyakamon a két sebhelyet.

- Sajnálom – vonta össze a szemöldökét, és láttam rajta a bűnbánatot – de…fogalmazzunk úgy….hogy feltartottak kissé.

- És mi lesz, ha ide jönnek? – kiáltottam ijedten, de nem engedte, hogy eluralkodjon rajtam a pánik, továbbra is simogatta a kezemet, mígnem lassan lenyugtatott.

- Nem tudnak ide belépni. Nem csak a házba, de még a birtok határán sem tudnak átjönni. Elég nehéz volt őt innen kitiltani, de végül is sikerült összehozni – eresztette meg felém szokásos pimasz mosolyát.

- Hogyan.......? – akartam feltenni a kérdést, de mire kimondtam az első szót, már tudtam is a választ. – Aha. A mindenfelé lévő ismerőseid. Fogadjunk van közöttük jó néhány boszorkány is.

Felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy eltaláltam a választ. Aztán felállt, kötszert hozott, és módszeresen hozzákezdett sebem bekötözéséhez. Ahogy arcom előtt matatott éppen, láttam, hogy reszket a keze, és megbűvölten mered a nyakamon lévő apró szúrt nyomokra.

Rémülten kihúztam magam kezei közül, és nyakamat a vállaim közé rejtettem.

- Azt mondtad, már nem iszol emberből – súgtam neki és nyilván meghallotta a hangomban rejlő félelmet.

- De azt egy szóval sem mondtam, hogy nincs is rám hatással – mormogta, aztán gyorsan tapaszt tett a kötésre, és jól végzett munkájának tudatával felállt mellőlem.

- Na és mit csinálunk most? – néztem fel rá.

- Nos, ami téged illet, leteszed a fejedet arra a párnára, alszol egy nagyot, és ami a legfőbb, hogy csendben maradsz. Legalább néhány percre. Ami engem illet, telefonálnom kell. Elsősorban értesíteni Alaricot mi történt, és megkérni, hogy ha Jeremyt kiengedik, Jennával együtt cuccolja át őket hozzám. Itt jóval nagyobb biztonságban vannak, mint otthon. Aztán már csak meg kell tudnunk ki ez a lány, hogy mit tett Stefannal, helyre kell hoznunk a dolgot, és azt hiszem, ezzel végeztünk is – ironizált. -  Mellesleg Eve-t sem ártana felhívnom. Egész nap nem jelentkeztem, nyilván ő is aggódik értem.

Ezer kérdés cikázott még az agyamban, amit fel akartam tenni, de Murphy törvényének megfelelően kiválasztottam a legbugyutábbat, ami csak létezett.

- Ki az az Eve? – motyogtam halkan.

- A barátnőm – jött a válasz, és legalább úgy tudta, mint én, hogy ezzel sikerült teljesen ledöbbentenie.

- A barátnőd???? – visszahangoztam hitetlenkedve.

Megállt az ajtóban, visszafordult, és most olyan komolyan nézett rám, ahogy még szinte soha.

- Elena – fúrta pillantását a szemembe – örök időkig én sem várok rád.

Sarkon fordult, kiment az előtérbe ahol hosszas telefonálásba kezdett, és teljesen magamra hagyott kusza érzéseimmel és kétségeimmel.

*****

Stefan az erdőben állt. Látta a ház tetejét, hallotta a kiszűrődő hangokat. Néha, ha a szél erősebben megremegtette a lombokat, halvány lámpafényt látott kiszűrődni az ablakokon. Lehunyta szemeit, érzékeit szabadon engedte. Szinte maga előtt látta, ahogyan a lány ott fekszik a kandalló előtt, élvezve a lángok melegét, álmosan és kimerülten a vérveszteségtől. Szemei lassan lecsukódnak, egyik keze nem talál kiutat barna hajából. Damon, telefonnal a fülén, odakinn járkál fel-alá, néha a küszöbön át egy pillantást vet a szoba belseje felé, és halványan elmosolyodik, mikor meglátja az alvó teremtést a kanapén összekuporodva.

Stefan hangosan felsóhajtott. Vágyott a lányra. Az érintésére, csókjára, mint régen. Odabújni hozzá, szerelmesen átölelni, érezni, ahogyan felforr a lány vére az érintésétől. És érezni akarta a vérét újra, hogy tomboljon és elolvadjon benne, megtöltve a testét le sem írható gyönyörökkel.

„Nem teheted! Hogy lehetnél képes erre?” – szólalt meg benne hirtelen egy halk hang. Egy édes emlék sajgott vissza a szívében. Lénye egyik része úgy érezte, belehal a vágyakozásba, a szerelembe, másik része pedig ölni, pusztítani akart. A két hang, a két lélek a testében összekeveredett, és ádáz harcot vívott egymással. Észre sem vette, ahogyan könnyei peregni kezdtek, és végigfolytak arcán.

Vége

FOLYT. KÖV.

Szimpátia az ördöggel 2. fejezet

2. fejezet

Úgy meredtem Jeremyre, mintha kísértetet látnék, aztán az infúziós csőre, és a kis szekrényen heverő gyógyszerekre pillantottam. Láttam, hogy követi a tekintetemet, és láttam rajta, hogy megértette mire gondolok.

- Tudom, mit beszélek! – kiáltotta, aztán lehalkította a hangját, mikor ijedten az ajtó felé néztem, de érzelmei intenzitásából cseppet sem veszített. – Nem vagyok bedrogozva, annyi bogyót nem kaptam!

- Jeremy – ingattam a fejem, és megpróbáltam jelen állapotában nem felidegesíteni őt – képtelenség, hogy ezt láttad.

- Elena, Stefan támadott meg – ismételte. – És nem volt egyedül.

- Stefan soha nem tenne ilyet! – kiáltottam ezúttal én, megfeledkezve az előbbi óvatosságomról. – Mellesleg, gondolod, ha újra felbukkanna itt, az első útja nem hozzám vezetne? – böktem ki szívem legbelső óhaját.

Válaszolni akart, de ebben a pillanatban Jenna lépett be a szobába.

- Mi van itt? – kérdezte gyanakvóan, és pillantását felváltva rám és Jeremyre szegezte.

- Semmi – motyogtam – csak próbálom éppen meggyőzni, hogy nem kelhet ki az ágyból.

Jer nem szólt, csak Jenna szigorú tekintetének engedelmeskedve visszaejtette fejét a párnára.

- Elena, már elintéztem mindent – szólt most Jenna hozzám – Ha gondolod, menj csak vissza nyugodtan a bálba. Ne tedd teljesen tönkre az estédet.

- Nem – ráztam a fejem – képtelen lennék szórakozni, miközben ti ketten itt vagytok. Azt hiszem, inkább hazamegyek.

- Rendben – sóhajtott Jenna – hívjak neked egy taxit?

- Nem, köszönöm – feleltem – Valahogy most jobban esne egy séta.

Kifelé indultam a kórteremből, aztán az ajtóban még hátrafordultam, és láttam, ahogyan Jenna gondosan elhúzza a függönyöket az ablakon. Tekintetünk még egy pillanatra összekapcsolódott Jeremyvel, és ebben a pillanatban már magam sem tudtam, mit higgyek.

*****

- Nem Bonnie – sóhajtottam a telefonba – nincs semmi komolyabb, szerencsére. Néhány napig benn kell maradnia, de úgy tűnik megúszta ennyivel – taglaltam, miközben egy sötét utcában lépdeltem hazafelé.

- Na és tudják már, ki tette, vagy hogy miért? – hallottam a zenén halványan átszűrődni Bonnie hangját.

Nem volt kedvem ahhoz, hogy most kezdjem el taglalni Jeremy feltétezését, és abszolút nem volt szándékomban tönkretenni az ő báli hangulatát is.

- Nem… - nyöszörögtem ki – egyenlőre nem. Jer pedig nem igazán emlékszik. Vagyis, nem biztos, hogy arra emlékszik, ami valójában történt.

- Elena, ne haragudj, de mennem kell – hadarta Bonnie a telefonba – Brad már meglehetősen csúnyán néz. De ha van valami, azonnal hívj, oké? Ha délig nem jelentkezel, akkor én telefonálok.

- Rendben – válaszoltam – érezd jól magad. Amennyire lehet.

Összecsuktam a kis készüléket. Mielőtt eltettem volna, vetettem egy pillantást a kijelzőre. Stefan mosolygott rám egy régi felvételről.

- Azt hiszem, lassan én is kezdek megőrülni – suttogtam magam elé.

- Nem gondoltál még bele, hogy mi van, ha tévedsz? – kérdezte egy gúnyos hang, és mikor hátrafordultam egy csillagrobbanás hasított a fejembe.

*****

Csak néhány másodpercre mosódott el előttem a világ, de ez épp elég volt ahhoz, hogy egy hideg kezet érezzek hirtelen a torkomon, és tudatosodjon bennem, hogy a lapockámat dermesztő hideg abból a falból érkezik, amihez nekinyomott. Mikor látásom újra kitisztult, egy ismeretlen női arcba bámultam bele. Barna haja keretbe foglalta sovány arcát, és barna szemei szinte kimosták fejemből a gondolatokat. Játszi könnyedséggel tartott fogva, éreztem törékeny alkatának ellentmondó erejét. Nem volt kétség felőle, hogy ez nem halandó ereje volt. Néhány pillanatig gunyoros mosollyal fürkészett, aztán hátraszólt a sötétség felé.

- Igazat mondtál, tényleg tetszetős a kicsike – úgy méregetett, mint a macska az egeret, hogy mielőtt lenyeli, milyen hosszasan játsszon el vele. – Biztosan édes lehet a vére….. – szimatolt nyakam felé, és tudtam, hogy jól láthatja az ütőeret a nyakamon, ahol most az ijedtség fokozott tempóban pumpálta a véremet. Próbáltam mozdulni, de képtelen voltam rá. Az ereje mintha vastüdőbe préselt volna, és éreztem, ahogyan szemével kényszerít mozdulatlanságra. Némán átkoztam magam, amiért már nem hordtam a verbénás nyakláncomat.

Ajka felhúzódott, láttatni engedte fogait, és szeme alatt kiütköztek a fekete erek. Testemet megfeszítve vártam a harapást, de néhány centire a nyakamtól megállt, és miközben fél kézzel továbbra is erősen tartott, másik karját hívogató mozdulattal kinyújtotta a sötétség felé.

- Te kóstold meg először – búgta sejtelmesen, és hosszú körmével apró vágást ejtett a nyakamon. Éreztem, ahogy a sebből kibuggyan egy aprócska vércsepp. – Vagy talán nem szeretnéd? – kérdezte a sötéttől.

- Dehogynem – jött egy ismerős hangtól a válasz, és a homályból kibukkant Stefan Salvatore.

*****

A szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem, még a bordáimon kívül is látni lehet. Úgy éreztem, valami hihetetlen, és szürreális álomba kerültem bele. Néhány perccel ezelőttig még úgy gondoltam, Jeremy csak képzelődött, most pedig magamban sűrű bocsánatkéréssel gondoltam rá.

Tekintetem le sem vettem Stefanról. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy csakugyan őt látom. Fellobbant bennem a rég érzett boldogság emléke, és ezernyi kérdést akartam feltenni hirtelen, de a lány nyakamat szorongató keze lehetetlenné tette, hogy megszólalhassak.

Stefan lassan közeledett felém.

- Elena – súgta a nevemet, én pedig vártam, hogy a lányra vesse magát, hogy megvédjen engem, de néhány másodperccel később rájöttem, hogy valami nagyon nem stimmel. Beleszimatolt a levegőbe, mint egy vadászkutya, és már érezte is vérem szagát. Úgy közeledett, mintha nem is a léptei, hanem valami súlytalan lebegés hozná hozzám egyre közelebb. Megállt közvetlenül előttem, a lány pedig – továbbra is a falhoz passzírozva – erősen tartott, csupán egy lépést tett oldalra, hogy ő is hozzám férhessen. Stefan hozzám tapadt, és láthatóan megérezte, hogy reszketek, mert sötét, pimasz mosoly jelent meg az arcán, olyan, amit eddig csak Damon kifejezéstárában láttam. Szinte megbabonázva meredt nyakam felé.

Halk nyüszítéssel próbáltam megakadályozni abban, amire készült. Próbáltam szememmel üzenni neki, de mintha falba ütköztem volna.

- Istenem Elena – suttogta, alig néhány centire a nyakamtól – ha tudnád, milyen régóta várok erre…. Minden alkalommal, amikor a közeledben voltam, sóvárogtam a véred után. De akkor nem lehetett. Most viszont….

- Nem tart vissza senki sem – lehelte fülébe a nő halkan. Stefan ránézett, egymásra mosolyogtak, aztán mikor újra felém fordította arcát, láttam rajta is megjelenni a fekete ereket, láttam, ahogy szemei vörös tűzbe öltöztek, és még mielőtt bármit is tehettem volna, feje előrelendült, és tövig belém mélyesztette fogait.

Lassan elkezdett előttem elmosódni a külvilág. Éreztem, ahogyan fogai a húsomba marnak, felszakítják az eret, és éreztem a szívást, ahogyan vérem átáramlott a szájába. Másodpercekig tartott-e vagy hosszú percekig nem tudom, mert minden időérzékemet elvesztettem. Halkan zokogni kezdtem, ez pedig mintha új erőt adott volna neki, még mohóbban nyelte a nyakamból folyó, életemet jelentő nedűt. Nem értettem semmit, és képtelen voltam felfogni mi történik, hogy Stefan, akit szerettem, és akit szívem mélyén még most is szeretek, itt van előttem, és szerelmes ölelés helyett a halált hozta karjaiban. Már láttam a felém közeledő sötétséget, éreztem, hogy ha a lány nem fogna szorosan, lábaim nem tartanának meg. A nyakamban, és szívemben a fájdalom hirtelen elviselhetetlenné fokozódott, aztán nyom nélkül elmúlt, és tudtam, hogy ahová most tartok, ott nem fáj majd semmi.

A következő pillanatban egy súly zuhant ránk. Stefan olyan hirtelen rántotta ki fogait nyakamból, hogy a két sebet hatalmasnak, fájdalommal telítettnek éreztem. A kéz elengedte a nyakamat, s én hason landoltam a járdán. Elmosódottan láttam, ahogy Stefan és a lány, azzal a sebességgel, amire csak vámpírok képesek, oly hirtelen tűnnek el a homályban, mint ahogyan a füst illan el. Aztán két erős kar felemelt fektemből, és meghallottam egy újabb ismerős hangot, ma már a másodikat.

- Az isten szerelmére, neked teljesen elment az eszed? Mit csinálsz te itt az éjszaka közepén? Jeremy most mondta el mi történt, te pedig itt kószálsz magadban???

Alig mertem hinni a fülemnek. Nagy nehezen felemeltem a fejem, és mikor képes voltam látásomat fókuszba hozni, belebámultam Damon Salvatore arcába.

*****

Hitetlenkedve meredtem rá. Felemeltem a kezem, hogy megtapogassam vonásait, és meggyőződjek róla, hogy nem csak érzékeim játszanak velem. Stefan minden képzeletet felülmúló támadása, Damon hirtelen felbukkanása, és a vérveszteség amit elszenvedtem, leblokkolták az agyamat. Még mielőtt Damon bármit mondhatott volna, lábam kicsúszott alólam, és ismét a földre zuhantam. Nem ájultam el, de olyan gyenge voltam, hogy sem megszólalni, sem moccanni nem voltam képes. Damon nem teketóriázott, két karjába vett, és egy mozdulattal az ölébe kapott.

- Csodálatos – hallottam halk mormolását, közvetlen a fülem mellett – ahhoz vagyok hozzászokva, hogy a nők másképp alélnak el a közelemben!

Elindult velem, nem tudtam hová, de már nem is érdekelt. Ahogy vállához ért fejem, már tudtam, hogy biztonságban vagyok. Ekkor feladtam az ájulással vívott küzdelmemet, és belecsúsztam a fekete semmibe.

*****

Stefan fel-alá járkált a város másik végén lévő házban. Felkorbácsolt érzékei nem hagytak neki nyugalmat. Még mindig forrt a nemrég megivott vér az ereiben. Édes volt, vonzó, és őrületbe kergető. Nem is értette, hogyan vonhatta ezt meg magától olyan sokáig. Még többet akart. Érezni akarta, ahogyan az utolsó csepp is belé áramlik, ahogy végigsimogatja forróságával a torkát, hallani akarta a szív legutolsó dobbanását, mikor nincs már, mi éltesse, hogy ott égjen tovább benne, szinte extatikus gyönyörbe kergetve, új élettel töltve meg a testét.

Eközben dolgozott benne valami más is. Régen ezt bűntudatnak hívta volna, amikor még Damont akarta rádöbbenteni ennek a szónak a jelentésére. Most, nagyon hosszú idő után értette meg, hogy a bátyjának mindvégig igaza volt. És dolgozott benne a dühödt csalódottság, hiszen olyan közel volt a végcéljához, és ekkor jött Damon, hogy kitépje őt ebből az élveteg álomból, és arra ítélje, hogy a majdnem beteljesedett gyönyörhöz hasonló fájdalommal keringjen a házban, ketrecbe zárt vad módjára.

Hátulról két finom kéz simult hozzá. Nem kellett megfordulnia, anélkül is tudta, hogy Kristin bújik hozzá. Az arc a tarkójához simult, az édes hang nyugtatólag suttogott fülébe.

- Ne törődj vele – búgta Kristin lágyan, és gyengéd csókot nyomott Stefan nyakára – lesz még rá alkalmad. Amikor csak akarod.

- Biztos vagy benne? – kérdezte Stefan, és a nő felé fordult. Úgy szeretett volna hinni a szavának, és tudta, hogy bármibe is kerüljön, Kristin elő fogja neki teremteni rá a lehetőséget.

- Hát persze – súgta a nő halkan, és ingerlően hátrálni kezdett – erős vagy….. független….bátor…. és nem fog az utadba állni senki. Még Damon sem – az utolsó mondat után ingerlően végigfeküdt az ágyon, Stefan pedig alvajáró módjára indult el felé, és érezte, ahogyan testét átjárja a megújuló vágy. Kristin mellé feküdt, lágy csókot váltott vele, ajkaik vad táncba kezdtek, a kezek önálló életre keltek, és magukban hordozták a beteljesülés igéretét. Egymás után kerültek le a ruhák, apró csókok kíséretében, aztán Stefan határozott mozdulattal a nő testébe hatolt. Kristin nem bírt tovább uralkodni vérszomja felett, fogaival felszakította Stefan nyakát, érezte, ahogyan a fiú vére elönti száját, és érezte, ahogyan Stefan fogai is belémélyednek, vénát keresnek, az ajkak szívó mozgásba kezdenek, és miközben átadták magunkat a földöntúli élvezeteknek, néhány perc alatt elérték a beteljesülést.

Vége

FOLYT. KÖV.

Szimpátia az ördöggel 1. fejezet

1. fejezet

- Elena!! – Jenna hangja egy emelet mélységből szűrődött felfelé. – Gyere már végre!

- Egy perc! – kiáltottam, és miközben fél kézzel fésülködni kezdtem, fél lábbal a padlón ugrálva a farmeromba próbáltam belebújni, aminek roppant dicstelen hasra esés lett a végeredménye. Néhány másodpercig csendben átkozódva feküdtem a padlón, aztán folytattam kilátástalan küzdelmemet a ruhadarabokkal, és a múló idővel.

- Elena!!! – Jenna kiáltása már hallhatóan a folyosóról érkezett. Gyorsan beletúrtam még a hajamba, reménytelenül legyintettem egyet, és megfogadtam magamban, hogy holnap reggel minimum három ébresztőórát is a szobámba teszek. Kirohantam az ajtón, magammal sodorva Jennát.

- Ne haragudj – szabadkoztam, mire a fejét csóválta, bár amint láttam, minden neheztelés nélkül, inkább halvány mosoly bújkált a szája szegletében – már megint….

- Sikerült elaludnod – fejezte be helyettem a mondatot, aztán a lépcsőn keresztül lemutatott a konyha felé. – Roger már percek óta vár.

- És ezt csak most mondod? – sikítottam, aztán ledübörögtem a lépcsőkön, hogy a következő pillanatban egy magas alak nyakában landoljak. Egymást ropogtató ölelésbe kezdtünk, aztán hevesen megcsókolt, mire a pultnál reggeliző Jeremy úgy tett, mintha bele akarna hányni a tányérjába.

- Menjünk – nyújtotta felém Roger nagy, meleg tenyerét. – Nincs kedvem a szalagavató bál délutánját késés miatti bezárással tölteni.

Markába csaptam a mancsomat, a küszöbről még undok fintort vágtam Jeremy felé, aztán a következő pillanatban már becsapódott mögöttem a kocsi ajtaja, és Roger gázt adva kikanyarodott az udvarunkból.

*****

Roger bekapcsolta az autórádiót. Ma megint feltűnt, hogy iskolába menet soha nem igazán beszélgetünk, bár még mindig félig kába állapotomban túl sok értelmet nehéz lett volna kicsiholni belőlem. Kifelé néztem hát az ablakon, és vártam, hogy újra jelentkezzen a mindennapi szúró szívfájdalom, mikor elhaladva mellette, megpillantom a Salvatore ház tetejét.

Úgy meresztgettem a szemem folyamatosan a fák és bokrok szövevénye között, mintha megtörténne az a csoda, hogy mozgás látok odabenn, vagy hogy feltűnik egy jól ismert alak az ajtóban, és láthatom újra azt a lábam is megreszkettető, szívemet melengető mosolyt, amitől minden alkalommal hullámokban járt át a szerelem. Persze ezek csak álmok, és hiú remények maradtak.

Most, a kocsiban ülve, a régi házat már csak a visszapillantó tükörben látva, megrohantak a múlt emlékei.

Lassan egy év telt el azóta, hogy Katherine-t sikerült legyőzni, és hogy megkapta azt, amit már évszázadokkal ezelőtt megérdemelt volna: a megsemmisülést. Katherine halott volt, és másnap reggel azzal a felhőtlenül boldog tudattal ébredtem, hogy nincs már senki és semmi, ami a boldogságom útjába állhat, közém és Stefan közé fészkelheti magát.

Azonban egész délelőtt hiába vártam Stefan jelentkezését. Mikor nem bírtam már visszafogni türelmetlenségemet, autóba vágtam magam, és teljes gázzal hajtottam el házukhoz, hogy a díszes bejárati ajtón belépve, lábam megrogyjon a döbbenettől.

A Salvatore kúria üres és kihalt volt, mint egy ezer éve kihalt kísértetház. Mindenhol, a míves bútorokon, a gazdag faliképeken, a bolyhos szőnyegeken bútorvédő takarók feszültek. Még csak egy apró egér sem neszezett, az egyetlen hang saját lépteim kopogása, és halk, ziháló lélegzetvételem volt. A kandalló hamuja kisöpörve, és az egyetlen nyom, ami arról árulkodott, hogy itt nem is olyan régen még emberek éltek, a por hiánya volt. Nem értettem semmit. Reszkető lábakkal fordultam vissza a bejárati ajtó felé, képtelen voltam elviselni ezt a látványt. Kinn az udvaron bekukkantottam mindenhová, a fészerbe, az apró kis melléképületekbe, a garázsba, aztán visszasétáltam a házba, módszeresen átkutatva minden helyiséget, még Damon szobájába is benéztem, kutatva az élet jelei után, hasztalan.

A nappaliban nem bírtam tovább. Éreztem, hogy a könnyek elhomályosítják a látásomat. Lezuhantam a kanapé bútorvédőjére, kapkodni kezdtem a levegőt, és reményvesztetten tört ki belőlem a zokogás, amikor megértettem, hogy Stefan egy szó, és minden búcsúzkodás nélkül elhagyott engem.

Heteken keresztül azzal töltöttem szabad időm minden óráját, hogy elzarándokoltam a kietlen házba, ültem a nappaliban, hallgattam a néma csendet, szememet szüntelenül az ajtóra függesztve, és egy pillanatra sem adva fel a reményt, hogy egyszer Stefan majd újra besétál rajta, megölel, mint régen, érzem magamon erős karjait, és ajkamat felé nyújtva kérem édes csókját. Lassan értettem meg, hogy ez már soha nem fog bekövetkezni.

Egy hideg, őszi nappalon, ahogy elérkezett a sötétség órája, meghalt bennem az utolsó remény. Nehéz szívvel letöröltem arcomról a könnyeket, bezártam magam mögött a bejárati ajtót, immár utoljára, és a kulcsot olyan messze hajítottam az erdőbe, ahogy csak képes voltam rá. Tudtam, hogy már soha többé nem lesz rá szükségem. És miközben a szememben reszkető könnycseppek elhomályosították látásomat, a sárguló faleveleken keresztül átsétáltam az udvaron, aztán autómba ülve elhajtottam, és azóta sem tettem a lábam a Salvatore ház környékére sem.

*****

Roger dobolni kezdett a kormányon, visszarántva ezzel a jelenbe. Szórakozottan rámosolyogtam, magamban még mindig eltöprengve a történteken.

Azóta úgy éltem, mint minden más 18 éves lány. Iskolába jártam, bulikba mentem, barátokat, és új szerelmet szereztem. Felszabadultnak, és vidámnak éreztem magam, mintha a sötétség soha nem is ült volna az életemen.

De mindezek ellenére is tagadhatatlanul tudtam, hogy Stefan hiánya a mai napig fájó sebként vérzik a szívemen.

- Na végre – ragadta meg Bonnie a kezemet. Türelmetlenül toporogva várta, hogy Roger egy lassú csókkal búcsúzzon tőlem, aztán elvegyüljön haverjai között. – Azt hittem, már sosem érsz ide – korholt halkan, és belém karolva vonszolni kezdett a folyosón.

- Szóval, ma délután elmegyünk a ruhákért, aztán vagy te jössz el hozzám, vagy én hozzád, és megcsináljuk egymás haját, meg sminkjét, utána már nincs más dolgunk, mint várni a fiúkat – hadarta el egy szuszra, és néhány pillanatig úgy éreztem, meg kellene érdeklődnöm Caroline hogylétét, hogy szelleme nem szállta-e meg Bonnie testét.

Rámnézett, aztán láthatóan leesett neki is a tantusz.

- Néha már tényleg rosszabb vagyok, mint Caroline – motyogta maga elé.

Felnevettem.

- Bonnie, erre az estére vártunk egész eddigi életünkben – szorítottam meg kezét jókedvű mosollyal. – Miért ne lennénk hát izgatottak? – rám vigyorgott, én pedig kihasználtam a pillanatnyi csendet.

- Na és kivel jössz? – kérdeztem. Bonnie újabban felvett idegesítő szokásai közé tartozott, hogy olyan titokzatos arccal rejtegette előttem a fiúkat, mintha legalábbis Vilmos herceggel randevúzott volna.

Már épp kezdte volna fejét rázni, jelezve, hogy majd bolond lesz elárulni, de engem elhagyott a béketűrés.

- Na nem! – toppantottam a folyosón, kiváltva néhány arra haladó diák kíváncsi pillantását – Ez alkalommal nem fogsz titkolózni előttem! Rajta Bonnie, ki vele!

Rám nézett, és látta, hogy nem viccelek. Nagyot sóhajtott, és úgy meredt maga elé, mintha egy földre szállt isten öltött volna testet lelki szemei előtt.

- Davies-el…. – lehelte alig hallhatóan.

- Davies-el??? – visszahangoztam kerekre nyitott szemmel, és döbbenten rámeredtem. – AZZAL a Davies-el? – hitetlenkedtem.

- Aha – bólintott Bonnie.

- El sem hiszem! – ráztam a fejem, és nem tudtam hirtelen, hogy örüljek-e szívből, vagy rázzam meg, mint a rongyot, hogy egy ilyen információt képes volt eddig eltitkolni előlem. Brad Davies a focicsapat kapitánya volt. Az az igazi, iskola pasija típus. Szőke haj, hatalmas zöld szemek, és olyan alak, amilyen maximum Herkulesnek lehetett annak idején. A lányok sorban álltak a kegyeiért, és tudtam mit jelent az a tény, hogy ő Bonnie-t választotta.

- Na de hát hogyan? – kérdeztem kíváncsian. – Hogyhogy téged választott? – láttam az arcán, hogy némileg megütközött a kérdésen.

- Jaj, ne érts már félre – legyintettem – tudod jól, hogy kenterben vered ezt a sok idióta, vihogó libát – néztem rá a hangosan viháncoló pompom lányok csapatára, akik mellett éppen elhaladtunk.

- Hát, ő is épp ezt mondta – bólintott Bonnie. – Az tetszett meg bennem neki, hogy másokkal ellentétben, én nem csörtettem a nyomában, és a legkevésbé sem érdekelt – megeresztett felém egy apró vigyort – Szerintem kihívás voltam neki.

- De hát miért nem mondtad ezt eddig? – kérdeztem tőle némileg szemrehányóan.

Megállt, és nagyot sóhajtott.

- Mert nem akartam, hogy fájjon neked – nézett a szememben.

- Ezt nem értem – hökkentem meg – miért fájt volna ez nekem?

- Emlékszel – kezdte akadozva – annak idején mivel vicceltünk? Akkor, amikor te és Stefan először találkoztatok, és úgy rajta felejtetted a szemed? Hogy életünk legszebb napja lenne, ha az iskola két legjobb pasija kísérne bennünket majd a szalagavató bálba. Ami engem illet, nekem sikerült.

- Nekem pedig nem – motyogtam.

- Hát ezért nem mondtam – szorította meg a kezemet – mert nem akartam, hogy rossz érzés legyen ez neked.

- Bonnie – csóváltam a fejem, és csodálkozva éreztem, hogy mosolyogni is képes vagyok – a legjobb barátnőm vagy. Hogyan fájhatna nekem a te boldogságod?

Láttam az ő arcán is felragyogni egy mosolyt. Mindketten felnevettünk, és átöleltük egymást.

*****

Meglehetősen korán érkeztünk Roger-el a bálba, ennek ellenére a teremben már hangosan szólt a zene, és néhány puncsos tál is láthatóan ürülni kezdett. A kísérő tanárok velünk együtt nevettek, és behunyták a szemüket, ha olyat láttak, amit helytelenítettek volna. Ebből adódóan a hangulat percek alatt egyre oldottabbá vált. Néhányan láthatóan nem csak puncsot fogyasztottak már, és bamba vigyorral az arcukon próbáltak talpon maradni tánc közben.

Még nem telt el fél óra, mikor Joey McKinney, az iskola réme felmászott a suli öt méter magas kabalaállatára, amit erre az estére épített a dekorációs csapat, és a mamája sátor nagyságú fehér bugyiját kitűzte a tetejére. A közönség nagy része a térdét csapkodva nevetett, másik része pedig, a hisztérikusabb hajlamú lányok, visítógörcsöt produkáltak.

Roger és én elevickéltünk a veszélyes környékről, mikor az iskolai focicsapat tagjai gorillaként másztak fel, hogy lerángassák Joey-t az építmény tetejéről, és a terem másik, nyugodtabb végében leültünk egy kis asztal mellé. Egy pillanatra láttam Bonnie-t, ahogyan megjelent Brad karjába öltve a saját karját, de még nem akartam megzavarni őket. Mosolyogva néztem, milyen szép párt alkottak ketten, és magamban mulattam az irígy pillantásokon, amikor barátnőmet kísérték a teremben.

Roger és én épp a táncparketten lejtettünk, mikor Bonnie és Brad mellénk lépett. Néhány szóval köszöntöttük egymást, aztán összesimulva ők is táncolni kezdtek. Roger háta mögött kikukucskáltam Bonnie-t nézve, aztán vigyorogva felemeltem felé hüvelykujjamat. Egy fülig érő mosollyal válaszolt. Intettem neki, hogy jöjjön a szokásos „két lány együtt megy a mosdóba” program, és mindketten ki is bontakoztunk párunk karjából. Kifelé siettünk a teremből, még láttuk, ahogyan a fiúk leülnek egy asztalhoz, és jókedvű beszélgetésbe kezdenek.

- Ez óriási! – kiáltottam, ahogyan bezártam magunk mögött a mosdó ajtaját – Jaj Bonnie, annyira örülök nektek! – vetettem magam karjaiba.

- Ezt még én magam is alig hiszem – lehelte félig aléltan – Elena, én még soha nem éreztem magam ennyire boldognak.

- Megérdemled, Bonnie. Olyan régen megérdemelted már – néztem rá mosolyogva.

Kuncogva felhúzta a vállát, aztán rábökött az egyik wc-fülkére.

- Ha már itt vagyunk – toporgott – adj egy percet, hogy ki is használjam az alkalmat.

Besietett, én pedig sminkem igazgatva meredtem a tükörbe, mikor a kézitáskámban megcsörrent a mobilom.

Dermedten hallgattam a másik oldalról jövő hangokat, és csak félig jutott el tudatomig, hogy közben Bonnie már mellettem állva, döbbenten mered rám.

Becsuktam a kis készüléket, és a mosdó szélének támaszkodtam, hogy megtartson a lábam. Még mielőtt Bonnie megszólalhatott volna, megragadtam a kezét.

- El kell most mennem – hadartam, és vihar gyorsan pakolni kezdtem vissza a táskámba a smink készletemet – ne kérdezz most semmit kérlek, nincs időm elmondani. Tedd meg, hogy kimentesz Roger előtt, jó?

Láttam, hogy millió kérdése lenne, de megérezte mennyire zaklatott vagyok, így, bár teljes értetlenség tükröződött az arcán, bólintott.

- Elena –szólt utánam, és megtorpantam az ajtóban. – Valami nagy baj?

Sápadtan néztem rá.

- Jenna telefonált az előbb – súgtam – Jeremy kórházba került. Súlyos állapotban.

Nagy levegőt vettem.

- Jeremyt megtámadták, és bántalmazták az utcán.

*****

Jeremy sápadtan feküdt a kórházi ágyon. Orrában a lélegeztető cső vezetéke látszott, karjába infúzió csepegett. Arca horzsolásokkal volt teli, és ahogy védtelenül alvó öcsémre nézem, sosem láttam még ilyen kisfiúsan törékenynek őt. Jenna kivörösödött szemekkel ült mellette, és megrezzent, amikor úgy, ahogy voltam, báli ruhában berontottam a kórterembe. Láthatta arcomon a néma kérdést, mert meg sem kellett szólalnom, már válaszolt is.

- Nem lesz baja – suttogta – csak néhány zúzódás, egy bordarepedés, és a sokk. Meg az orvos szerint, a meglehetősen nagy vérveszteség.

Sóhajtva leereszkedtem egy székre, és Jeremy kék-zöld arcára meredtem.

- De hát kicsoda? És miért? – ennyit tudtam kinyögni nagy nehezen, de Jenna csak a fejét ingatta lassan, jelezve, hogy nem tudja a választ.

- Mennem kell telefonálni. Rick kért, hogy amint lehet, hívjam fel. És valószínű a rendőrség is nemsokára megérkezik, velük is beszélnem kell – állt fel a székből.

Megértettem a kérést, és bólintottam.

- Persze, menj csak – fogtam meg Jeremy kezét – én itt maradok vele.

Jenna kisietett a szobából, én pedig végigsimítottam Jer borzas haján. Mintha csak az érintésem villanyozta volna fel, kinyitotta a szemeit.

- Elena…. – suttogta erőlködve, de leállítottam.

- Ne, ne beszélj – torz mosollyal próbáltam azt sugározni felé, hogy hál istennek nincs semmi komolyabb baj. Nem engedte, hogy elhallgattassam, megpróbált erőlködve felülni az ágyban.

- Maradj nyugton – nyomtam vissza ellentmondást nem tűrően, mire megragadta a kezemet, olyan erősen, amit jelenlegi állapotában ki sem nézett volna belőlem.

- A rendőrség… - kérdezte suttogva, és az ajtó felé vetett egy pillantást.

- Még nem voltak itt – válaszoltam – Jenna éppen kinn telefonál, de ha visszajön, tőle megkérdezheted, van-e már sejtésük, mi történt.

Megrázta a fejét.

- Nincs, és nem is lesz. Hazudnom kell – nézett a szemembe, én pedig arra a meggyőződésre jutottam, hogy a fejére valószínű jóval nagyobb ütést kapott a kelleténél.

- Miért kellene? – értetlenkedtem.

Megfogta a kezemet, a szemembe nézett, és kimondott valamit, amitől a jeges hideg futott végig a hátamon.

- Mert tudom, ki támadott meg – súgta nekem. – Láttam az arcát – nagy levegőt vett, és szemembe fúrta a tekintetét.

- Elena – nézett rám komolyan – Stefan volt a támadó. Stefan itt van a városban. És ma este meg akart ölni engem.

Vége

FOLYT. KÖV.

Egy nehéz nap éjszakája (18!!!) CSAK 18 ÉVEN FELÜLIEKNEK!

Egy nehéz nap éjszakája

FIGYELEM, EROTIKUS TARTALOM!!!

(ezt a ficet mostani pletykák ösztönözték, miszerint  Ian Somerhalder (Damon) és Nina Dobrev (Elena) a sorozat folytatása során összejöttek egymással)

A liftajtó egy halk szusszanással szétnyílt, és három alak lépett belőle a hotelfolyosó mintás szőnyegére. A két oldalon haladó két férfi szinte csak vonszolta magát, középen viszont egy fiatal lány meglehetős lelkesedéssel csicsergett.

- Jaj fiúk, ne csináljátok már…. Nem kérek sokat tőletek!

Időközben megálltak az egyik ajtó előtt, és a fiatalabb fiú a zárba lökte a kulcsot.

- Nem, Nina – válaszolta – ez nekem ma nem fog menni. Ha nem vetted volna észre, én ma kemény munkát végeztem. Veled ellentétben – mire a lány megjátszott sértődöttséggel finoman mellbevágta. – De komolyan. Egyszerűen hulla vagyok és kész.

- Még szép. Vámpír vagy barátom – vigyorgott az idősebb fiú, de arcán már neki is látszott a mai nap minden huzavonája.

- Igen – nyújtózott Paul – viszont most semmi másra nem vágyom, csak egy hatalmas fürdőre, aztán az ágyamra. Egyedül – tette aztán hozzá a másik kaján vigyorára reagálva.

- Hát jó – adta meg magát Nina kissé csalódottan, aztán odahajolt, és finom puszit adott a fiú homlokára – Aludj jól. Holnap találkozunk!

Paul búcsút intett, aztán néhány másodperc múlva becsukódott mögötte a szobaajtó. Nina és Ian néhány méter után újra megálltak, és most Ian kotorászott a zsebében a kulcs után.

- Szóval te is visszautasítasz ma este? – kérdezte Nina ártatlanul félrebillentett fejjel, tudva jól, hogy ezzel a kismacskás gesztussal leveszi a férfit a lábáról. – Két nap múlva befejezzük a forgatást, és hazamegyünk. Szeretnék ma este a barátaimmal lenni picit! Csak egy órát maradnánk, meg akarom nézni a tévében azt a zombis horrort, amit említettem.

- Zombis horror? – sóhajtott Ian. – Ezt hívják nálad szakmai ártalomnak?

Nina elindította a kezét, de Ian nevetve lefogta.

- Van egy ajánlatom – nézett a lányra. – Egy ital nekem is nagyon jól esne, de semmi kedvem a mai nap után egy bárszéken nyomorogni, és a ricsajt hallgatni. Tegyük rendbe magunkat, aztán mire a film kezdődik, gyere át. Van kaja a hűtőben, chips a szekrényben, és rengeteg ital a bárszekrényben. És hogy lásd, kivel van dolgod, megnézem veled a zombijaidat is. Mit szólsz hozzá?

- Ez nagyszerű! – mosolyodott el a lány, aztán odahajolt és most Ian kapott egy ugyanolyan puszit, mint az előbb Paul. – Nemsokára nálad leszek – aztán könnyedén arrébb szaladt egy ajtóval, és mire Ian kinyitotta a sajátját, már el is tűnt mögötte.

*****

Ian a fürdő ajtajában leszórt magáról minden ruhát, aztán a zuhany alá lépett és megengedte a vizet. Csak állt alatta, hagyta, hogy a forró sugár kimossa a fáradtságot a testéből. Arcán még mindig égett Nina apró puszija. Képtelen volt kiverni a fejéből azt a képet, ahogy egy szobával arrébb Nina most ugyanígy áll a tus alatt, egy pillanatra sem tűnt el szemei elől az a jelenet, ahogyan a lány testén ugyanígy végigfolyik a víz, mint most az övén… Nagyot sóhajtott. Túlságosan tetszett neki a lány, és túlságosan régóta. Emlékezett rá, hogy amikor a legelső forgatás előtt Julie bemutatta őket egymásnak, és kezet fogtak, mintha villamos áram járta volna át a testét Nina érintésétől. Aztán azok a jelenetek, amiket együtt forgattak… Néha nagyon nehéz volt Damonként szemétnek lennie a lánnyal, amikor szíve szerint megcsókolta volna, akár ott a stáb szeme láttára is. Néha maga is úgy látta, hogy Nina is gyakran rajta felejti a szemét, de nem mert lépni mégsem, és randira hívni a lányt. Félt attól, hogy a 10 év korkülönbséget Nina túl soknak találná.

Érezte, ahogyan teste reagál a gondolataira, de most nem akart engedni a vágyainak. Egy mozdulattal hidegre állította a zuhanyt, aztán megfeszülő testtel addig állt a jeges sugár alatt, amíg a vörös felhő el nem úszott az agyából. Aztán kiugrott, gyors mozdulatokkal törölközni kezdett, átöltözött, és terepszemlét tartott a bárszekrényben.

*****

Nina nemsokára be is kopogott Ian ajtaján. A férfi nemrég végezhetett a zuhanyzással, mert szétnyitott ingben, és nedves hajjal nyitott ajtót, és egy mozdulattal betessékelte a lányt, aztán visszasétált a kis szekrényke nyitott ajtajához. Ahogy leguggolt, hogy felszedjen néhány zacskó chipset, a lány megpróbálta levenni szemeit a farmer megfeszülő hátsó részéről. Aztán mikor rajtakapta önmagát, elfordult, és próbált valami értelmes gondolatot az eszébe juttatni. Nem sok sikerrel.

- Azt hiszem – egyensúlyozott oda néhány zacskó rágcsálnivalóval Ian a kanapé elé, és a dohányzóasztalra leszórta az egész rakományt, majd begombolta magán az inget - ez elég lesz. De ha gondolod, rendelhetünk egy pizzát is.

- Már vacsoráztam – rázta a fejét Nina, és örömmel hallotta, hogy képes uralni a hangját.

- Oké – jött a válasz – akkor chips, pattogatott kukorica, éééés….. – egy üveg vodkát, és egy üveg whiskyt varázsolt elő az ágy mellől.

- Melyik legyen? – kérdezte a lány az üvegeket méregetve.

- Mindkettő – vigyorgott Ian – ma este a vendégem vagy.

- Nem lesz ez a két üveg ital kicsit sok? – kérdezte Nina.

- Mondtam egy szóval is, hogy mindkettőt igyuk fenékig? – forgatta meg szemeit Ian, aztán elindult poharakért, de két lépés után megtorpant és visszafordult – Igaz is, ugye vagy már 21? – vonogatta pimaszul a szemöldökét, mire Nina hozzávágta a kanapé egyik párnáját.

Ian felnevetett, aztán nemsokára két pohárral, és egy jegesvödörrel tért vissza. Ügyesen töltött két pohár italt, beleszórt néhány jégkockát, aztán elvetette magát a kanapén, Nina pedig felszólítás nélkül követte.

- Az első évadzáróra! – emelte meg Nina a poharát.

- A második évadra! – viszonozta a gesztust Ian, aztán egymásra mosolyogtak, és felhajtották a tüzes italt.

- Várod már ezt a kis vakációt? – kérdezte Ian a percnyi csendben.

- Igen is, és nem is – vont vállat a lány – Jó lesz végre újra a családommal lenni, a megszokott környezetben, hotelszobák meg fotósok nélkül. De van, ami hiányozni fog. Például te és Paul. Ugye azért meglátogattok néha?

- Nem örökre szakadunk el egymástól – mosolygott Ian – ez a három hónap úgy el fog telni, hogy észre sem veszed – tette hozzá. – De ha neked nem elég, hogy itt napi 16 órában bennünket kell bámulnod, hát legyen. Én biztos meglátogatlak. És ahogy ismerem, Pault sem kell kérlelned.

A lány őszinte, boldog mosolya láttán Ian nagyon nehezen tudta visszafogni magát, hogy ne kezdje el feltűnően bámulni Nina finom ajkait, így hogy levezesse zavarát, a távirányító után kezdett kapkodni, aztán egy gombnyomással lekapcsolta a villanyt.

- Ó – kiáltott fel Nina – milyen igazad van! Azt hiszem, már elkezdődött a film!

A képernyőn nemsokára egy szétesőben lévő hulla jelent meg, amint más hullákkal együtt egy várost próbáltak éppen megszállni.

- Fel nem foghatom, mit eszel ebben – csóválta a fejét Ian, mikor a halottak élvezettel kezdtek falatozni egy élő emberből – gusztustalan.

- Az, viszont rém izgalmas – igazította meg a haját a lány, szemét egy pillanatra sem véve le a tévéről. Iannak így volt lehetősége, hogy szeme sarkából Ninát nézze. Végigtapogatta pillantásával a finom vonalú arcot, a fitos orrot, az őzikeszerű, barna szemeket, és legszívesebben a lány puha hajába túrt volna, amelynek édes, kókuszos illatát odáig érezte. Nagyot sóhajtott, aztán észbe kapott, és ő is a képernyőre függesztette a szemét, bár összehasonlíthatatlanul jobban tetszett neki az előbbi látvány.

Ahogy haladt egyre jobban előre a film, úgy vált Nina egyre izgatottabbá. Fészkelődött, és a feszült jeleneteknél egyre közelebb húzódott Ianhez. Aztán mikor néhány másodperces csend után, egy hirtelen jelenetben egy kisebb hangrobbanás töltötte be a szobát, a férfi keze után kapott, és megszorította.

- Te jó ég – súgta. – Ez egyre ijesztőbb.

- Biztos, hogy ezt végig kéne nézni? – kérdezte Ian, mire csak egy bólintást kapott válaszul, de Nina nem húzta vissza kezét a tenyeréből. Ian újra érezni kezdte azt a különös vibrálást a lány érintése nyomán, amit eddig bármikor. Nagyokat lélegezve próbált úrrá lenni önmagán, több-kevesebb sikerrel.

Azt már csak fejcsóválva nézte, ahogy Nina egyre közelebb fúrja magát hozzá, mígnem végül olyan közel ült hozzá, hogy a testük összeért.

- Ugye nem kell egész éjjel az ágyad mellett posztolnom, hogy ne legyenek rémálmaid? – kérdezte mosolyogva, aztán felemelte karját, hogy Nina a vállára bújhasson, ő pedig átfogta a lány vállát. Nina csak a fejét rázta, és a férfi vállára hajtott fejjel nézte tovább a filmet. Egyik karját a fiú dereka alá csúsztatta, mire Ian szisszent egy nagyot.

- Mi az? – emelte fel a lány a fejét – Fájdalmat okoztam?

- Nem – jött nyögve a válasz – nem te. Hanem a mai nap. Tony egy kicsit túlzásba vitte a hevességet, azt hiszem. Nem túl kellemes dolog, amikor egy verekedős jelenetben az embert többször is a falhoz vagdossák.

- Hagy nézzem – mondta a lány, és mikor Ian engedelmesen hátat fordított, felemelte derekán az inget. – Hát ez elég csúnya – vonta össze a szemöldökét. – Nemcsak a derekadon van egy nagy zúzódás, de itt is kék-zöld – húzta kezét végig Ian lapockáján. A férfi érezte, ahogyan testén minden apró pihe megemelkedik ettől a finom érintéstől. Visszahúzta az inget, aztán elfoglalták mindketten előbbi pozíciójukat. Ahogy a lány feje a vállához ért, még jobban megérezte a hajából áradó illatot, és minden erejére szüksége volt, hogy parancsolni tudjon magának. Nina gyengéd mozdulattal Ian mellkasára fonta a karját, mire a férfi felemelte a kezét, és cirógatni kezdte a lány karját. Nina érezte, hogy a férfi légzése felgyorsul, és jól tudta, mit jelent ez. Ő is nehezen volt képes uralkodni magán, de nem akart kezdeményezni. Nagyon tetszett neki a férfi, de mindig tartott tőle, hogy Ian csak egy kis csitrinek tartaná őt, akinek még a fenekén a tojáshéj. De most mintha ez a néhány pohár ital megtette volna a hatását, és elfújta volna belőle ezt a félelmet. Felemelte fejét, belenézett Ian szemébe, és érezte, ahogyan a férfi tekintete mágnesként tartja fogva az övét, és hogy szinte felfalja őt.

Ian felemelte a kezét, végigsimította a lány haját, tekintete szemeiről a szájára siklott.

- Ha most nem teszem meg, beleőrülök – suttogta, utolsó józan eszével visszafogva magát.

- Hát akkor még mire vársz? – kérdezte halkan Nina, és behunyta szemét, mikor a férfi puha ajkai az ő ajkaihoz értek. Egy pillanatig csak egymásnak feszültek, aztán gyengéden egymásba haraptak. Nina egy pillanatra belemosolygott a csókba, érezte, ahogyan Ian nyelve végigsimogatja ajkát, várva a bebocsátást, és ő készségesen engedelmeskedett. A két nyelv találkozott, és lassú, játékos táncba kezdett. Nem siettek el semmit sem, mintha a pillanat varázsa törékennyé tenné őket is. Az egymásra való hosszú várakozás most nem hevességet, hanem gyengédséget szült, és mindketten érezték, hogy ez így a jó. Levegőért kapkodnak, mikor szétválnak, aztán Ian tekintete végigcirógatja a lány testét. Nina látja ezt, és végigfut rajta a jóleső borzongás. Ian megbűvölten figyeli, vonzza őt a lányból áradó érzékiség, mintha elektromos szikra pattogna benne, szeretné ezt a testet érinteni már, nagyokat sóhajtva nézi, és nagyot nyel, mikor a lány az ő inge alá csempészi kezét, és végigsimogatja hasának izmait.

- Nina – súgja halkan, noha úgy érzi most helyben beleőrül a vágyakozásba – biztos vagy benne, hogy akarod? – kérdi a lány arcát tenyerébe fogva. – Nem muszáj megtennünk, ha nem.

A lány ránéz. Olyan édes ez a fiú, hogy ennyire figyel rá, elmosolyogja magát, és fülébe suttog.

- Akarom – lehelete perzseli Ian fülét, és minden érzékét – még soha semmit nem akartam ennyire.

Beszívják egymás illatát, Ian feje kiürül, már semmi gondolatra nem képes, csak a lány tölti be tudatát. Újra megcsókolják egymást hosszan, bensőségesen. Mindketten tudják, hogy megkapják, amire eddig csak sóvárogtak, amit eddig csak kívántak. Ian keze finoman megemeli a lány pólóját, és kezét a derekára teszi, tenyerét szinte égeti a sima, forró bőr. Lassan egyre feljebb tapogatózik, mígnem elér a lány melléig. Kezével óvatosan végigsimogatja a domborulatokat, de iszonyúan zavarja a fehérnemű.

- Levehetem ezt? – kérdi rekedten, és Nina pólójára mutat.

- Hát persze – jön a halk válasz, és segít neki kibújtatni magát a parányi felsőből, aztán Ian két mozdulattal megszabadítja a csipkés melltartótól is. Lélegzete elakad, mikor Nina keblei teljes pompájukban előbukkannak. A lány mosolyogva hagyja, hogy Ian a tekintetével szeretgesse testét, míg az ő kezei is életre kelnek, és őrjítő lassúsággal gombolják ki a férfi ingét. Az ujjak szétnyitják a gombokat, aztán a férfi mellkasát simogatják, és érzi, ahogy Ian tenyerébe veszi melleit, és gyengéden cirógatni kezdi őket. Felsóhajt, behunyja szemét, élvezi ezt az érzést, és még többet akar belőle. Ian ujjai finoman becézgetik mellbimbóját, amíg ki nem csúcsosodnak, és nem bír magával, újra éreznie kell a férfi szájának és nyelvének zamatát. Odahajol, ajkuk újra találkozik, és a férfi felnyög, mikor Nina leheletfinoman végigsimítja nadrágjának elejét. Átkarolják egymást, ami még nagyobb forrósággal tölti el mindkettőjüket, mintha egész testük lángokban állna. Ian óvatosan gombolja ki a lány nadrágját, lassan húzza le róla, és levegőt venni is elfelejt, mikor meglátja Ninán a falatnyi fehérneműt. Hanyatt fekteti az ágyon, lábai közé fészkeli magát, és miközben millió apró csókkal kényezteti el testét, melleit, érzi ahogy a lány csípője mozogni kezd alatta, és ez utolsó józan eszének minden maradékát messze kergetni. Nina keze közéjük férkőzik, szétnyitja a férfi nadrágját, és egy apró mozdulattal alá nyúl. Szívják egymás ajkait, miközben Nina átadja magát a részegítő érzésnek, és kezeivel szeretgeti Iant. A férfi fel-felnyög az ujjak gyengéd érintésére, aztán kivonja magát a mámor alól, és feltérdel, lehúzza a lányról az apró alsóneműt. Néhány másodpercig nem képes mozdulni sem, csak tekintetével simogatja végig a lány testét, aztán visszafekszik rá, vállának gödrét csókolja, finoman nyakába harap, és összemosolyognak egy pillanatra. Aztán Ian ajka és nyelve lejjebb vándorol, Nina melleit kezdi kényeztetni, mire ő a fiú borzas hajába túr, és magához húzza a fejét még jobban, kérve, hogy csinálja még, hogy szeretgesse őt. Az édes nyelv már a hasán táncol, aztán combjának belső felét simogatja, végül finoman átsiklik a lány testének legérzékenyebb pontjára. Nina halkan felkiált a rátörő kéjtől, ujjai Ian hajában játszanak, csípőjét felemelve segíti a fiút, hogy minél közelebb vigye őt a gyönyörök országához. Ian felnéz, ködös tekintetük találkozik. Nina a vállánál fogva felhúzza őt magához, aztán levarázsolja róla a farmert a boxerral együtt, és önkéntelenül is végignyalja száját, mikor meglátja teljes valójában előbukkanni merev férfiasságát. Gyöngéden kezébe veszi, finoman simogatni kezdi, és érzi, ahogy a férfi teste megfeszül. Aztán Ian lefejti magáról az ujjait, és újra visszafészkeli magát lábai közé.

- Ezt inkább ne – suttogja, és a lány szemébe néz.

- Nem jól csináltam? – kérdez vissza Nina suttogva, és parányi félelemmel tekint Ian szemébe, aki elmosolyogja magát.

- Pont ellenkezőleg – leheli halkan – túl jól. Egyszerűen csak…..nem akarok túl gyors lenni – s mikor látja a lányon a megnyugvást, újra megcsókolja őt. A csók egyre hevesebbé válik, és mindketten tudják, hogy itt a pillanat, de Nina elszakítja magát a férfi szájától.

- Valamit elfelejtettünk – pihegi a fülébe, és Ian megérti őt.

- Egy pillanat és itt vagyok – súgja, aztán felpattan, és kirohan a fürdőbe, sietősen matatva a kis orvosságos szekrényben, hogy alig néhány másodperc múlva egy kis csomagot lóbálva siessen vissza. Újra elfoglalja helyét Nina lábai között, és gyengéd puszit ad ajkaira.

- Meg vagyunk mentve – mormolja a fülébe halkan, mire Nina aprót nevet. Egymás szemébe néznek, aztán Ian feltérdel. Nézi, ahogyan a lány kibontja az apró csomagot, és néhány mozdulattal ráügyeskedi az óvszert. Újra összesimulnak, aztán Nina megérzi, ahogyan a férfi finoman beléje csusszan, és két-három óvatos lökés után teljesen eltűnik benne. Összeszorítja száját, megpróbálja magában tartani gyönyörét, de képtelen rá, és kéjesen felnyög. Nem hunyja le szemét, látni akarja Ian arcát, érzi, ahogyan a fiú apró mozdulatokkal ringatja csípőjét, hallja a gyönyör hangjait, látja nyakának ereit, ahogyan megfeszülnek az édes kíntól. Nina halkan felkiált a mámortól, lábait átkulcsolja a férfi csípőjén, testét felfelé feszíti, hogy minél nagyobb felületen találkozzanak. Mellkasuk összedörzsölődik, és ez még jobban fokozza élvezetüket. Nina látja, ahogyan a fiú homlokán elindul egy izzadtságcsepp, magához húzza a fejét, lecsókolja róla, aztán nyelvük újra bolond táncba kezd. A lány érzi, ahogyan forró, izmos karok ölelik, nyelvével végigsimít Ian vállán, míg a fiú a nyakába harap, ettől Nina testén még inkább végigfut a gyönyör.

- J…Jó így? – kérdi Ian szinte fulladozva, mire Nina még szorosabban öleli magához.

- I..i…igen – liheg a lány halkan, és belső izmait megfeszíti, aztán elernyeszti, és Ian meglepő hevességgel reagál erre.

Ian most egy pillanatra még mélyebbre hatol, Nina legszívesebben kiabálna a gyönyörtől, de csak halk nyöszörgéssel jelzi, hogy mennyire jó neki ez az érzés. A fiú testének mozgása egyre gyorsabb, egyre hevesebb, és a lány halk kiáltásokkal ösztökéli, hogy vigye őt minél messzebb a földről. Nina teste megrándul, nem bírja magában tartani tovább gyönyörét. Körmével Ian hátába kapaszkodik, fülébe nyögdécsel, és a gondolatok teljesen elmosódnak elméjében. Érzi, hogy közel a kéj, és testét mozgatva segít a fiúnak, hogy mindketten elérjék a beteljesülést. Ian felnyög, de hangja elcsuklik.

- Én…én…elmegyek – súgja a lány fülébe. Nina teste a következő pillanatban megfeszül, háta ívbe hajlik, és csak szorítja magához a fiút, kéjes nyöszörgése zene Ian fülében, érzi a lány testében az összeránduló izmokat, aztán az ő testén is végigvág korbácsával a gyönyör, kéje hullámokban tűnik el Nina testében, aztán félájultan a lányra borul, és csak ölelik egymást kimerülten, hallják a másik ziháló légzését. Percek telnek el, mire képesek megmozdulni. Ian felemeli a fejét, egymás szemébe néznek, aztán elmosolyodnak, és gyengéd csókot váltanak.

*****

- Nem bántad meg? – kérdi Ian kicsit később, magához ölelve Ninát, és gondoskodóan egy takarót ügyeskedik a lány teste köré.

Nina felnéz, az előbbi gyönyör még mindig ott csillog az arcán.

- Kicsit sem – súgja halkan, aztán megcsókolják egymást. Néhány másodpercig csend uralkodik, aztán Nina felemeli fejét Ian válláról, és a fiú szemébe néz.

- Mire gondolsz most? – kérdezi félénken. Ian a lányra néz, gyönyörködik benne szótlanul, aztán végigsimítja arcát.

- Arra, hogy holnap ugyanitt folytathatnánk – mosolyog csibészesen Ian, és mikor Nina elneveti magát  a lány szemeibe néz, és a lány ilyen komolynak még soha nem látta őt. – És arra gondolok, hogy nagyon szeretlek.

Vége

Készülőben az új folytatásos történet!

Sziasztok.
Már készül az új folytatásos történet, remélhetőleg hét vége felé már fenn is lesz az első rész. Ha az eddigiek tetszettek, akkor remélem most sem okozok csalódást nektek.

Szörnyek évadja 10. fejezet (befejező rész)

10. fejezet

(befejező rész)

Sötét, csillagtalan volt az éjszaka, hatalmas felhők takarták az eget, még a Hold halvány sarlóját sem lehetett látni odafenn. Hatalmas, hideg, fekete paplanként borult ránk az éjjel. Egyetlen tücsök nem ciripelt, egyetlen éjjeli madár sem dalolt, és ez még feszültebbé, és baljóslatúbbá tette az amúgy is idegőrlő csendet.

Alaric ideges mozdulatokkal tekerte a kormányt. Mind, ahányan voltunk bepréselődtünk az autóba. Senki nem beszélt, és gondolatok sem jártak a fejekben. Sápadtan, némán ült mindenki, és meredt maga elé, a fekete semmibe. A szemekben különös elhatározás csillogott, az arcokra rádermedt a félelem, a homlokok pedig hideg verejtéket gyöngyöztek.

Éreztem, ahogyan a mellettem ülő Tyler finoman reszket, és tudtam, hogy nyilván ő is ezt érzi rajtam. Különös módon, Damon nyugodtnak tűnt. Miután múlt éjjel kibontakoztunk egymás öleléséből, nem kereste az alkalmat, hogy utalást tegyen a történtekre. Csak a szemét felejtette rajtam minél többször, mintha csak minden pillantásával próbálta volna magába szívni az arcom vonásait, hogy ez legyen az utolsó kép, amit magával visz az örök sötétségbe. Én már nem akartam gondolkozni. Azt kívántam, bár én lehetnék a helyében, hogy ne legyenek már fájó gondolataim, ne legyen bennem ez a jeges rettegés, tűnjön el a belsőmből az a vaskéz, ami kíméletlenül facsarja minden pillanatban a szívemet. Tudtam, hogy ebből a rémálomból nincs, és nem is lesz ébredés.

Messziről megláttuk felénk világítani a romos kápolna még mindig álló kőkeresztjét. Alaric leállította az autót, aztán hátrafordult az ülésben. Nem szóltunk semmit, csak kinyitottuk az ajtót, kiszálltunk, és még utoljára egymásra mosolyogtunk a halálba indulók reményvesztett módján. Aztán Alaric kezet nyújtott Damon felé. Damon felemelte a tekintetét, lassan bólintott, és a két férfi kezet szorított. A kezükre egy női kéz kapcsolódott. Freya könnyes szemmel lépett Damonhoz, és átölelte. Az irdatlan pillanat magával hozta a megbékélést, és a megbocsátást. Aztán közelebb léptünk egymáshoz mindannyian, és mind, vérfarkasok, vámpírok, és halandók, szívünk mélyéből átöleltük egymást. Aztán szétváltunk, sarkon fordultunk, és elindultunk a mező közepén álló kereszt felé.

*****

Lépteink alatt porlottak a göröngyök, fogytak a méterek, és csak a kereszt nőtt, lett egyre magasabb, ahogyan közeledtünk felé. Tyler a szemét meresztgetve hirtelen megállt.

- Mi a csoda…..? – erőltette szemeit bele az éjszakába, és homlokát ráncolva meredt a földre, néhány méterrel a kereszt töve elé.

- Mi az? – kérdezte Alaric önkéntelenül is suttogó hangon, és megszorította a karját. – Mit látsz Tyler?

Tyler nem válaszolt, csak a kereszt elé lépett. Akkor már mi is megláttuk, mit talált. Egy fél tenyér nagyságú kő csillogott a földön, a barázdák fekete árkai között. Mintha gyémántból, vagy kristályból lenne faragva, sima felülete még az őt bámuló szemek sugarait is visszaverte. Megbűvölve meredtünk rá. Soha életünkben egyikünk sem látott még ilyen szépet. Tyler lehajolt, markába fogta a követ, aztán kinyújtotta karját, és megmutatta nekünk.

- Ez az, amire gondolok, ugye? – kérdezte rekedten.

Nem volt szüksége a válaszunkra. A Holdkő hideg, fensőbbséges némasággal feküdt markában. Nem tudtuk, mi fog történni, nem tudtuk, innen most hogyan tovább, de nem is kellett gondolkodnunk rajta. Mert a Holdkő hirtelen felszikrázott, ugyanebben a pillanatban Stefan és Damon lerántotta magáról gyűrűjét. Mikor a díszes karikák a földre estek, láttam, hogy úgy égnek, mintha valami belső izzás hevítené őket. És ekkor, ebben a pillanatban, mielőtt még bármelyikünk is megszólalhatott volna, felhangzott a dobszó, és mind tudtuk, hogy elérkezett az utolsó pillanat.

A kereszt előtt a föld remegni kezdett, mintha csak egy halvány repedés nyílt volna az anyaföldben. A repedés nőni kezdett, már egy tépett szélű lyukhoz hasonlított. A fény, ami innen áradt egyre erősebbé vált, már vakító fehérségével szinte égette a szemünket, a dobszó mintha egyenesen innen áradt volna ki, és vált volna egyre hangosabbá. A levegő remegni kezdett, mintha valami próbált volna káprázó szemünk előtt alakot ölteni. Aztán a semmiből, test nélkül kavarogva, mint a füst, előttünk állt a rém, a kereszt mögül pedig kilépett elénk Mason Lockwood.

*****

- Tyler – nyújtotta ki karját az unokaöccse felé. – Gyere – súgta halkan.

Tyler arcára kiült az iszonyat, és a megvetés. Lassan hátrálni kezdett, és izzó szemekkel megrázta a fejét.

- Tyler, gyere – ismételte Mason már türelmetlenebbül, miközben a rém egyre inkább kezdett testet ölteni előttünk. – Siess, fiam! – kiáltotta Mason. – Nincs sok időnk!

- Nem – suttogta rekedten Tyler – soha. Nem fogom cserbenhagyni őket.

- Tyler, a követ! - kiáltotta Mason, és megpróbálta túlharsogni az újra felhangzó dobszót, ami egyre erősebb, és pergőbb ütemet kezdett verni a fülekben. – Add ide a követ Tyler!!! – ordította Mason.

Rémülten láttuk, ahogyan a rém végighordozza rajtunk vörösen izzó tekintetét, és szeme megáll a mozdulatlanságba dermedt Tyler kezén.

- Hát ez érdekel? – kérdezte Tyler undorodva – még mindig ez a rohadt kő érdekel? Tessék! – kiáltotta, megvető arccal odadobva Mason felé a kristályt. – Itt a rohadt köved!

Mason diadalmas arccal elkapta a sötét éjszakában ragyogó üstökösként szálló követ, aztán mikor megfordult, és tekintete találkozott a rém szemével, rádermedt arcára az iszonyat, és kiült rá a felismerés.

- Ne – suttogta erőtlenül, és lassú hátrálásba kezdett. – Ne – ismételte erőtlen nyöszörgéssel, aztán megpróbálta kezéből kidobni a követ, de mintha valami mágneses erő kényszerítette volna, képtelen volt megtenni. Karja lassan emelkedni kezdett, szinte akarata ellenére. Láttuk, hogyan harcol az őt irányító erő ellen, de hiába, mert marka szétnyílt, a kő egyre erősebben ragyogott tenyerén, láttuk, ahogyan izzik, ahogyan apró árkokban égetni kezdi a húst Mason kezén, láttuk, és hallottuk a földre koppanó, egyre sűrűbbé váló vércseppek hangját. A rém szája mosolyogni próbált, de túl sokáig volt a sötétség birodalmában ahhoz, hogy emlékezzen rá, hogyan is kell. Csak torz fintort láttunk, a tragédia szörnyűséges álarcát, és a következő pillanatban a Holdkő apró részeire robbant szét, atomokká válva keringett a levegőben, mígnem teljesen elhalványult a ragyogás, mikor nem volt már, mi éltesse.

Mason teste a földre hanyatlott, saját vérének kellős közepébe, és egy utolsó, hörgő lélegzetvétel után nem mozdult többet.

Megkövülten álltunk, képtelenek voltunk megmozdulni, de még mielőtt a rém felénk fordulhatott volna Damon feloldotta dermedtségünket.

- ROHANJATOK! – ordította, ahogyan csak a torkán kifért, megrázta Alaric vállát, és meglökte Stefant. – MENJETEK MÁR! MENEKÜLJETEK INNEN! – rám nézett, egy másodpercig mintha megállt volna körülöttünk az idő. Szemébe néztem, láttam a kimondatlan érzelmeket tükröződni bennük, és tudtam, hogy ezek az érzelmek tükröződnek az én arcomon is. Aztán felfogtam, mi következik, és a könnyek elfátyolozták a látásomat.

- Én majd elintézem – suttogta Damon halkan. Odaugrott Mason teste mellé, felkapta a földről mindkettőjük gyűrűjét, Stefan markába nyomva az övét. A két testvér egymásra nézett, de mielőtt egyetlen szót is szólhattak volna, a rém felhördült, mintha csak rájött volna, hogy mi készül ellene.

Valaki megragadott a vállamnál fogva, maga előtt tolt, rohanni kezdtem, hallottam a saját vérem fülemben robajló moraján is át, hogy más léptek csatlakoznak hozzám, és hallottam a ziháló lélegzeteket.

A mező szélén megálltam, és visszafordultam. És tudom, hogy amíg élek, ezt a látványt sosem felejtem el.

*****

Damon a rém előtt állt. Félelem nélkül, a szokásos gúnyos mosolyával nézett rá. Egyik kezével erősen fogta a szörny nyakát, aki döbbent tekintettel bámult rá, felmérvén, hogy a dolgok irányítása kicsúszott a kezei közül.

- Ezt akartad, te rohadék? – kérdezte Damon gúnyos mosollyal – Ezt akartad, ugye? Mindeddig ezen dolgoztál! Hát legyen! NESZE, ITT VAN, AMIT AKARTÁL! ZABÁLD MEG!!!! – és a gyűrűjét a rém tátott szájába vágta.

A lény visítani akart, de csak nyögni tudott egyet. Igyekezett szabadulni a vámpír szorításából, és Damon megérezte ennek a teremtménynek a valódi erejét. A rém felemelte a fejét, farkasszemet néztek, és Damonban megfagyott a vér a pap szeméből sugárzó gyűlölet és félelem láttán.

Mintha csak az erek keltek volna benne önálló életre, vörös szálak ütköztek ki a rém testén. Szemei kimeredtek, és halk öklendezéssel próbált szabadulni a gyűrűtől, ami most lassan, és kíméletlenül fojtogatta őt. Arcán egyfajta kábult meglepetés tükröződött, annak a tudata, hogy legyőzték őt.

Damon elengedte a lényt, és felharapta saját csuklóját. Vére a földre kezdett ömleni, vastag, forró sugárban. Állt, rogyadozó lábakkal, aztán térdre esett, de tekintetét nem tudta levenni Itzitula haláltusájáról.

A rém még egy kétségbeesett kísérletet tett, hogy kiköpje a gyűrűt, de képtelen volt rá. Teste vibrálni kezdett, megremegett, azonosíthatatlanná vált.

Damon látása homályossá vált, megkettőződött. Érezte, ahogyan az erő lassan elhagyja a testét. Térdei nem tartották már őt, lassan a földre hanyatlott. Mellkasa lassan, egyre erőtlenebbül emelkedett, és egyre ritkábban vett levegőt.

A rém testéből valami különös, sötét alakzat gomolygott elő. A szél belekapott, és foszlányokra szaggatta. A foszlányok kavargó füstoszloppá váltak, ami feketén gomolygott és táncolt.

Utána egy határtalan villanás…… - és aztán a semmi.

*****

Mintha mi sem történt volna, hirtelen elült minden. Egy pillanatig áthatolhatatlan, éjfekete csend takart el mindent, egyetlen pillanatig tartott, de mégis, valamennyien érzékeltük a változást. Tisztán éreztem a fejemben, hogy a dolgok, amelyek kifordultak sarkukból, most újra a helyükre kerültek.

A földről eltűnt a nyílás, amin keresztül a rém közénk érkezett, és nem volt már ő maga sem sehol. Eltűnt, nem volt már összetartó szövet, elveszett a gondolat és az akarat, kimenekült a nemlétezésbe, a semmibe, és elporladt.

Itzitula megszűnt létezni.

A földön semmi más nem maradt, csak két test. Tyler Mason mellé térdelt, és tudtuk jól mind, hogy a szeretet és a megbocsátás erősebb az árulásnál is. Tyler arcába temette kezét, Freya pedig átölelve tartotta őt. Éreztük a fiú fájdalmát, de tudtuk, hogy Tylernek szerencséje van, mert még fiatal, és képes lesz felejteni. Ugyanaz a könny, ami sebezhet, és büntethet, gyógyítani is képes.

Én képtelen voltam Tylerre figyelni. Csak azt a másik, mozdulatlan testet láttam. Lábaim mintha maguktól vittek volna oda, aztán térdre estem, és csak bámultam hitetlenkedve Damon testét. Arcán földöntúli béke fénylett, édes vonásait nem torzította el a halál. Képtelen voltam uralkodni magamon. Lefeküdtem mellé a földre, a hideg, kényelmetlen göröngyök közé, arcom a mellkasába fúrtam, és kitört belőlem a csillapíthatatlan zokogás. Soha ki nem mondott érzelmek öntöttek el az iránt a bátor férfi iránt, aki megmentette az életünket.

Közben az égbolt lassan szétnyílt felettünk, feltűnt néhány csillag, és hideg ragyogással nézték Damon Salvatore hűlő tetemét.

*****

Most, néhány hónappal a történtek után, az életünk lassan kezd visszatérni a rendes kerékvágásba. Persze már semmi nem lesz többé olyan, mint régen.

Mindannyiunk lelkén fáj és ég még a seb, amit Damon halála tépett. Most még csak a fájó, könnyes emlékezés az osztályrészünk, noha mind tudjuk, hogy idővel csitul majd a gyász és a fájdalom, és keserédes emlékké válik, bár hosszú és keserves lesz még odáig az út.

Jeremy visszament az iskolába, és még mindig ő a lányok kedvence, amit kamaszos szertelenséggel ki is használ. Nemsokára főiskolára megy, és remélem, hogy meg fogja találni a boldogságot az életében, ugyanúgy, ahogyan Tyler is.

Jenna és Alaric szerelmesebbek, mint valaha, és – noha nem mondják – van egy olyan sejtésem, hogy talán nemsokára esküvő lesz a családunkban.

Freya visszatért Cormax Hill-be, és az utolsó hírek szerint rá is rátalált a nagy szerelem.

Stefan és én szeretjük egymást, jobban, mint ezelőtt bármikor. Az események csak megerősítették a kapcsolatunkat, és eltéphetetlen köteléket kovácsoltak közénk. Ennek ékes bizonyítéka, hogy Stefan angyali türelemmel és szeretettel, morgolódás és zsörtölődés nélkül viseli el minden nyűgömet és a terhességgel járó hangulatváltozásaimat.

Mert igen, gyermeket várok. Nem tudom, hogyan történt meg ez a csoda, hiszen a vámpírok nem szoktak gyermeket nemzeni. De én már nem keresem az okokat, vagy magyarázatokat semmire. Megtanultam elfogadni a sorsot, és örülni az élet legapróbb ajándékának is.

Bemászom az ágyba Stefan mellé. Felneszel, rám mosolyog, aztán felkönyököl, és lágy csókot nyom domborodó hasamra. Magához ölel, és már régen egyenletes légzését hallgatom, amikor nekem még mindig nem jön álom a szememre. Belemosolygok a sötétbe, mikor megérzem magamban az apró lábak rugdosását. Egy könnycsepp pereg le arcomon, ahogyan gyengéden végigsimítom hasamban azt a parányi embert.

Damon Salvatore fiát.

Szörnyek évadja 9. fejezet

9. fejezet

- Szóval Mason alkut kötött ezzel a döggel? – hüledeztem, és az ágyamra rogytam a rettenettől. Tyler a fotelomban ült, és próbált kultúráltan enni, több-kevesebb sikerrel.

- Úgy van. Tegnap Itzitula nálam is megjelent – bólintott – már épp kezdtem azt gondolni, hogy vége, és nekem befellegzett, amikor Mason berontott a szobámba, és akkor a rém…..egyszerűen csak eltűnt – idézte fel maga elé merengve az éjszaka eseményeit. – Aztán Mason öntelt vigyorral elmesélte, hogy alkut kötött vele előző éjjel, miszerint nekünk nem eshet bántódásunk, cserébe kiszolgáltat neki téged, és mindhárom vámpírt.

Nagyot sóhajtott, kisebb morzsákat fújva ezzel a szőnyegre, aztán bocsánatkérően rám nézett.

- Ne haragudj – pislogott – idejét nem tudom, mikor ettem utoljára.

Jelenleg kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy a tisztaság miatt aggódjak.

- De hát….. ez nem lehet igaz…. Bíztunk benne! – kiáltottam.

- Ahogyan én is – morogta Tyler. – Nekem ráadásul a nagybátyám, ezt ne feledd el – keserűen felnevetett – tulajdonképp nincs olyan a családomban, aki már ne okozott volna nekem csalódást. Először apám, most Mason…. Igaz, anyám még hiányzik a sorból.

Fél füllel hallgattam csak monológját, éreztem, ahogyan kezeim jegessé válnak az iszonyattól. Sosem szívleltem Masont túlzottan, de álmomban nem gondoltam, hogy erre képes lenne. Bajban voltunk, nagyon nagy bajban, és ahelyett, hogy képesek lettünk volna összefogni, hátba támadtak bennünket.

- Na és te? – néztem Tylerre, aki az utolsó falatot lenyelve épp megtörölte száját – Miért vagy itt? Miért nem vele, a biztonságban?

Elég meglepődve nézett rám.

- Ezt úgy mondod, mintha nem örülnél annak, hogy nem akarom a halálotokat – némi neheztelést véltem felfedezni a hangjában.

- Ne haragudj Tyler – mondtam, és átnyúlva az ágyon megszorítottam a karját – nem akarlak hibáztatni azért, amit a nagybátyád tett. Csak egyszerűen…nem tudom, mit mondjak. Az a szó, hogy köszönjük neked, félek, hogy most kevés.

- Ne köszönd – simogatta meg a kezem kedvesen – Elena, mi már olyan régóta barátok vagyunk. Olyan sok mindenen mentünk már keresztül. Tényleg úgy gondolod, elárulnálak benneteket? Bennem még megvan az a becsület, ami a nagybátyámból úgy tűnik, hogy hiányzik. És ha belebukunk ebbe az egészbe, akkor inkább halok meg veletek együtt, minthogy egy olyan életet éljek, amit mások halálra árán szereztem.

Nem tudtam erre mit reagálni. A szavam elakadt, de láttam az arcán, hogy anélkül is tudja mit érzek, hogy kimondanám. Felállt a fotelból, és én semmi mást nem tudtam tenni, csak a nyakába vetettem magam. Úgy éreztem ebben a pillanatban, soha nem volt még ilyen jó barátom.

*****

- Szóval – terített ki a konyhapultra Alaric egy lepedő nagyságú térképet – nézzünk szét. Merre volt az a régi út? – nézett Stefanra.

- A régi Salvatore birtok benn van az erdőben – nézett rá Stefan a térképre – és nem messze volt tőlünk.

- Melyik irányban? – kérdezte Alaric, mire Stefan a vállát vonogatta.

- Fogalmam sincs. Balra – Alaric megvetően szusszant egyet. - Ezen minden túlságosan új – nézte Stefan a papírt - Régebbi térkép kellene.

- Mondjuk 1864-es – szólt bele Damon a társalgásba gúnyosan.

- Be lehetne fogni édes – szólt rá csípősen Freya, de Damon ezúttal felvette a kesztyűt.

- Fura, hogy ezt olyan valaki mondja, aki még semmivel nem járult hozzá a saját életének megmentéséhez – nézte a lányt félrebillentett fejjel. – Ha jól tudom, az elmúlt két napodat azzal töltötted, hogy amint eljutottunk valahová, te azonnal felhoztad az újabb kétségeidet.

- Bocs, ha kicsit tovább látok néhány részeredményél – sziszegte Freya, és érezhető volt, hogyan nő a feszültség a konyhában. Alaric és Stefan meglepődve kapták fel fejüket a hangzavarra.

- Mellesleg – fűzte tovább a szót Freya idegesítő kedvességgel – tulajdonképpen neked köszönhetem, hogy most nyakig vagyok én is a bajban! Még mindig nem felejtettem el, ki változtatott át engem!

Damon fénysebességgel a lány előtt termett, és megfogta torkát, de mielőtt még bármit tehetett volna, a konyhába léptem, Tylerrel szorosan a nyomomban. Amikor Damon meglátott engem elengedte Freyát, aztán fejét rázva megfordult, és visszaballagott a többiek mellé.

Tyler döbbenten nézett rám.

- Jó látni, hogy így összetartotok a katasztrófában – morogta a fülembe.

- Csak dominancia-vita – súgtam vissza neki. – Tudod, ez olyan vámpír-dolog.

Halványan elvigyorodott, aztán mi is odaálltunk a konyhapult mellé, és a térkép tanulmányozásába mélyedtünk.

- A fenébe – fakadt ki Alaric néhány perc haszontalan böngészés után – ti éltetek akkor, nem mi! Volt egy út a városban, a birtokotoktól nem messze, de fogalmatok sincs merre volt? Láttatok ti az orrotok hegyénél, vagy Katherine-nél tovább???

Stefan nem szólt, csak ránézett, mire Alaric elszégyellte magát.

- Ne haragudj – szólt lecsendesedve – de azt hiszem, kicsit már nekem is kezd sok lenni ez az egész. Fáradt vagyok, kimerült, és meg akarlak menteni benneteket. Már csak azért is, mert nincs kedvem összetörve látni Jennát, amikor közölnöm kell vele Elena halálhírét.

- Kösz, hogy eszembe juttattad, amiről az elmúlt másfél percben sikerült némileg megfeledkeznem – motyogtam halkan, hogy csak ő hallotta.

Tyler a homlokát ráncolta.

- Miféle régi utat keresünk? – kérdezte, mire néhány szóban beszámoltam neki a legújabb nyomunkról.

- És ti tényleg nem tudjátok, merre volt? – nézett ránk csodálkozva, mintha csak azt kérdezte volna, hogyan nem vettük még meg a kedvenc bandánk legújabb cd-jét.

- Te sem? – fordult Alarichoz, aki nagyokat pislogva bámult vissza Tyler-re – hiszen te történelemtanár vagy!

- Valami olyanra célzol, amire emlékeznem kellene? – kérdezte Alaric szemöldökét ráncolva.

- Talán nem – rázta fejét Tyler, és szemmel láthatóan próbálta összeszedni néhány emlékét – akkor még Mr. Maerst tanított bennünket. – Volt egyszer egy tanulmányi kirándulás….jó régen….

Hirtelen rájöttem, mire gondol, és megkaptam a karját.

- Emlékszel? Ugye, már te is emlékszel? – nézett rám, miközben a többiek értetlenül figyelték ezt a kis közjátékot.

- Oké, beavatnátok bennünket is? – kérdezte Damon, és félrehajtott fejjel fürkészni kezdett.

- Igen – vett Tyler nagy levegőt – a kötelező tanulmányi kirándulásról beszélek. Minden tanár megejti a saját tantárgyával kapcsolatban, és minden évben. Nos, Mr. Maerst a történelmi Mytic Falls-t mutatta meg nekünk. Közte a ti régi birtokotok romjait is – nézett a Salvatore fiúkra. – Emlékszem, mikor kiértünk az erdőből, egy régi kápolna romjait láttuk az egyik mező közepén. Meg is kérdeztük, hogy ki az, aki oda óhajtott építkezni annak idején. Azt válaszolta, hogy száz évvel ezelőtt másképp nézett még ki a város. A kápolnákat akkoriban az utak szélére építették……..

- „Útmutatásul az utazóknak, és reménységül az útvesztetteknek” – idéztem vele együtt a régi tanárunk belénk rögződött mondatát.

- Vagyis – használta ki Alaric a pillanatnyi szünetet – annál a mezőnél, ahol az a kápolna van….

- Régen ott vitt a Mystic Falls-i út – fejezte be Freya halkan a gondolatmenetet.

Mintha villamos áram kezdett volna rezegni a konyhában.

- Tyler – ragadta meg Alaric a fiú vállát – azt is meg tudod mondani, hol csatlakozott bele a Cormax Hill-i út?

- Nem – rázta meg a fiú a fejét.

Dermedt csend támadt, az előbbi halvány reményt mintha valami kifújta volna közülünk.

- De megmutathatom – tette hozzá Tyler, és elmosolyodott.

*****

- Ott lesz – suttogtam alig mozduló ajkakkal – ott lesz! Megvan a hely! Ott tudjuk elkapni ezt a szemétládát!!!

Mindenki feszülő izmokkal állt, parázsló szemekkel meredtünk egymásra. Most még Damon arcán sem volt gúnyos mosoly. Mindenki érezte, hogy most megfogtuk Itzitulát.

- Induljunk! – kiáltotta Freya. – Mire várunk még? Kapjuk el, mielőtt ő kap el bennünket!

- És mégis hogy gondolod? – kérdezte Stefan – Fogalmunk sincs, hogyan győzzük le! Valami még mindig hiányzik!

- Hát majd rájövünk útközben – toporzékolt Freya a türelmetlenségtől – Mi van, ha ő hamarabb fog lépni, mint mi? Mi van, ha már most is odakinn ólálkodik? Mi van, ha bármelyik pillanatban ránk támad? Mason gondoskodott róla! Nekem pedig rohadtul nincs kedvem meghalni!

- Mégis, kinek van? – kiáltott Damon – Ha nem tűnt volna fel, nemcsak te vagy célpontban! Azt sem kéne elfelejteni, hogy halandók is vannak közöttünk!

- ELÉG! – emelte fel a kezeit Alaric, mire másodpercek alatt elhallgatott mindenki. – Mi lenne, ha nem a döntő pillanatban ugranátok egymás torkának? Inkább gondolkozzatok! MÉG MINDIG NEM TUDJUK, MIVEL GYŐZZÜK LE ŐT!

- Talán az átok nem véletlenül kapcsolódik a holdkőhöz, és a gyűrűhöz – töprengett Stefan – lehet, hogy szükség lenne mindkettőre? Lehet, hogy ott kellene összetörni őket?

- Vagy éppen nem. Lehet, hogy valami…nem is tudom….rítust kellene bemutatni. Ahhoz viszont szükségünk lenne Bonnie-ra – gondolkozott Damon is hangosan – De persze ez a feltételezés csak annyira állja meg a helyét, mint bármelyik másik – tehetetlenül széttárta a karjait – a lehetőségek száma tulajdonképpen végtelen!

- Van valami, ami közös pont kell, hogy legyen! – szólt közbe Alaric, az izgalomtól csaknem kiabálva. – Nem lehet véletlen, hogy a két faj átkáról van szó! – fejét kezébe fogta, mintha csak ki akarná tépni önnön haját, és tehetetlen haragjában csörgő csattogással felrúgta az egyik konyhaszéket. – ÉRZEM, HOGY ITT VAGYUNK A MEGOLDÁS ELŐTT, DE NEM TUDOK RÁJÖNNI! Egyszerűen nem megy!!!!

- Közös átok – koncentrált Tyler is maga elé meredve – közös átok…. Talán keresnünk kell valamit, ami közös! Valamit, ami mind a két fajban megvan!

Freya már éppen lepisszegte volna, de Alaric rámeredt Tylerre.

- Mondasz valamit – mondta vontatottan – ebben határozottan van valami!

- Nincs bennünk közös! – kiáltotta Freya – Ti vérfarkasok vagytok, mi vámpírok! Ugyan mi lehet bennünk közös? Gyűlöljük egymást, és nem közösködünk veletek!

- Nem lehetne félretenni ezt most, legalább egy kis időre? – vesztette el a türelmét Stefan – Az életünkért futunk versenyt, ha nem tűnt volna fel!!!

Már jó ideje csak fél füllel hallgattam a vitájukat. Nem szóltam bele, nem lett volna értelme. Két lépéssel arrább álltam tőlük, és valami nagyon különös érzése kezdett el bennem kibontakozni a bizonyosságnak. Meredten bámultam a szőnyegen Damon vérének megfeketedett nyomát, és a megvilágosodás olyan hirtelen, és ellentmondást nem tűrően jött, mintha valaki egy izzót kapcsolt volna fel a fejemben. Tudtam, éreztem, hogy igazam van. De nem tett boldoggá a tudat.

- Ami azt illeti – szóltam bele a csendbe, kihasználva, hogy mindenki nagy levegőt vett a verbális háború folytatásához – van olyan, ami közös mind a két fajban.

- Mire gondolsz? – meredt rám Stefan, mikor újra szembefordultam velük.

- Úgy hívják, vérszomj – válaszoltam, és rámutattam a beszáradt vérnyomokra a szőnyegen – Vagy egészen egyszerűen úgy, hogy VÉR.

Némi csend támadt, mire mindannyian megemésztették a mondandómat.

- Hogy érted ezt egészen pontosan? – kérdezte Alaric.

- Úgy, hogy mindkét fajt a vér, és az ölés élteti – néztem rajtuk végig – EZ a közös pontotok. Itzitula legyőzéséhez vér szükséges.

- Úgy érted – meresztette ki a szemeit Freya – hogy valakit meg kellene ölnünk ott?

- Nem – ráztam a fejem, és éreztem, ahogyan egy könnycsepp visszatarthatatlanul elindul a szememből. – Úgy értem, hogy egy vérfarkasnak és egy vámpírnak meg kell ott halnia.

*****

Csend volt a házban. Sötét, sűrű csend. Még nem jött el a hajnal, de már az ég színe lassan fakulni kezdett.

Tudtuk, hogy az éjszakából már nincs sok hátra, és a rém csak éjjel vadászik ránk. Nyertünk 12 órai haladékot az utolsó ütközet előtt. Mert ma éjjel az utolsó összecsapás várt ránk. Tisztában voltunk vele mindannyian.

Felkeltem Stefan mellől, és papucsba bújtam. Szinte az egész éjszakát átvirrasztottuk. Csak néztük egymást, gyengéd simogatással bújtunk egymás karjaiba, apró és szenvedélyes csókokat váltottunk, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy megtehetjük. Nem tudtuk mi vár ránk az éjjel, és hogy túlélhetjük-e egyáltalán. Nem szeretkeztünk, de nem is volt rá szükségünk. Az érzelmek beszéltek a testiség helyett. Csak sokára aludt el, álmában is úgy szorított magához, mintha én lennék a mentőkötele az életbe.

Én képtelen voltam pihenni, szívemet kettős félelem szorongatta. Nem csak a saját életemet féltettem. Utolsó mondatommal, amivel rájöttem a végső megoldásra, halálra ítéltem Tylert, és valaki mást is. Akár Stefanra, akár Damonra, vagy Freyára gondoltam, úgy éreztem, egy hideg kéz vasmarokkal szorítja össze a szívemet, és ennek az érzésnek a feloldására nem volt könny, vagy kétségbeesés. Ez az érzés mélyebb volt minden másnál.

Kibotorkáltam a nappaliba, és csak ültem a kanapén, a vak sötétben, néztem a kandallóban a tűz már régen kialudt nyomait, mikor hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon. Rekedten felkiáltottam, de a következő pillanatban Damon arca úszott be tekintetem elé. Hatalmas kék szemei szinte világítottak a sötétben. Leült mellém, és csak ültünk egymás mellett szótlanul.

- Elena, megengeded, hogy mondjak valamit? – kérdezte halkan, és valami különös csengés volt a hangjában. Sosem hallottam még az ő torkából ilyen hangot. Most éreztem meg igazán, először életemben, a sebezhetőségét.

Nem válaszoltam, csak megkerestem a sötétben a kezét, és bátorítóan megszorítottam.

- Elena, nem vagyok bolond. Tudom, hogy ma éjjel látlak utoljára. Tudom, hogy ha ma este elindulunk, én már soha többé nem térek ide vissza.

Rémülten meredtem rá, de nem hagyott szóhoz jutni, ujját finoman az ajkamra tette.

- Tudom jól, hogy rám vár a feladat – szemei szinte parázsként izzottak arcából – ki más lenne alkalmas rá? Freya túl gyenge, hiszen állatvéren él, akárcsak Stefan. Az én vérem jóval erősebb az övékénél. És Stefan….

Nagy levegőt vett, tenyerei közé fogta arcomat, és most mindössze néhány centiről suttogott a számba.

- Tudom, hogy nincs esélyem nálad. Tudom, hogy sosem szerettem még ennyire senkit, mint ahogy téged szeretlek. De tudom azt is, hogy te Stefant választottad. Bármit is tettem, bármit is követtem el valaha életemben, arra soha nem vetemednék, hogy elválasszalak benneteket egymástól. Szeretlek Elena. Tiszta szívemből szeretlek. És csak annyit kérek tőled, hogy szeressétek egymást Stefannal, és ne felejtsetek el engem.

- Ne… ne Damon. Kérlek, ne – suttogtam fájdalmasan. Könnyeim kicsordultak a szememből, éreztem, ahogyan tenyerébe folynak.

- Ne sírj, Elena – suttogta és magához szorított, belőlem pedig visszavonhatatlanul kitört a szívet tépő zokogás. – Ne sírj.

Gyengéden ringatott, hátamat simogatta, próbált nyugtatgatni, mindaddig, míg zokogásom kissé le nem csillapodott. Akkor szemembe nézett, és láttam, ahogyan egy szomorkás félmosoly jelenik meg szája sarkában.

Nem tudtam parancsolni magamnak. Már nem akartam gondolkodni azon, mit lehet, vagy mit nem. Felemeltem kezemet, óvatosan végigsimogattam arcát, és láttam, ahogyan jólesően behunyja szemét az érintésemtől. Lassan odahajoltam, és ajkamat az ajkaira szorítottam. Megfeszült egy pillanatra a meglepetéstől, de nem nyitotta ki szemét, és éreztem, ahogyan viszonozza a csókot. Egyre hevesebbé váltunk, és kezeink elindultak felfedezni egymás testét. Hamarosan már nem volt elég a néhány tapogatózó mozdulat. A földre ereszkedett, magára húzott, és a vágy vörös ködje beborított mindkettőnket. Egy mozdulattal tépte szét falatnyi sortomat, én pedig lehúztam cipzárját. Nem szabadultunk meg a ruháktól, nem volt rá szükség. Lehajoltam, éreztem, ahogyan nyelvét a számba fúrja, és a következő pillanatban belém hatolt. Csípőjét mozgatva diktálta az ütemet, és csak halk sóhajtásaink, apró nyögéseink törték meg a csendet. A mámor kapujában kinyitottam a szemem, láttam arcán a színtiszta kéjt, aztán a következő pillanatban megfeszülő testtel lépte át a mennyország kapuját, hogy egy másodperccel később én is kövessem őt. Utána csak feküdtem mellkasára borulva, hallgattuk egymás halk zihálását, és csak kapaszkodtunk egymásba szó nélkül, mintha a markunkból kicsúszó sorsunkba próbáltunk volna kapaszkodni, mi, a két élettől búcsúzkodó lélek.

Vége

FOLYT. KÖV

(befejező rész következik)