1. fejezet
Mystic Falls utcáit ellepték a szörnyek. Amint a nap karimája lebukott a város peremén túlra, megindult a természetfeletti lények áradata a városban. Vámpírok, démonok, vérfarkasok, zombik kaotikus összevisszasága vette birtokába az utakat és a tereket. Zsákmányra vadásztak, és nem létezett előlük menekvés. Senki nem volt biztonságban. Elkaptak az utcán, bezörögtek a házak ajtaján és ablakain, és az ajtót nyitók egyetlen lehetősége a szabadulásra az volt, ha teli cukros tálkákat tettek prédává a lények körében, akik zsákmánnyal egyre inkább megtelő zsákjaikat cipelték át újra és újra a városon, és ha találkoztak, fennen dicsekedtek egymásnak, melyiküknek jutott valami finomabb falat.
Október 31-et írtunk. Halloween éjszakája volt.
Én magam is fel s alá sétálgattam a lámpafénybe vont utcákon. Gyerekkorom régi emlékei jöttek bennem elő, mikor is apával, anyával és az akkor még csak tébláboló Jeremyvel bekopogtattunk minden szomszéd ajtaján, és éles gyerekhangon "kapunk, vagy adunk"-ot kiáltottunk rájuk, hogy aztán jól megérdemelt jutalmul, számolatlanul habzsoljuk be a kezünkbe pottyantott édességeket.
Ma már persze minden megváltozott. Apa és anya régen nem éltek már, és Jeremy sem cukorkát gyűjtögetve szaladgálta végig Mystic Falls utcáit. Mégis, a varázs, az érzés mit sem változott. Csupán a titkok lettek életemben egyre terhesebbek és sötétebbek. Mert maga a város ugyan nem tudta, de a szörnyek igenis léteztek.
Néha megálltam egy fa árnyékában, mosolyogva néztem a gondtalanul viháncoló lurkókat, akik egyre ernyedtebben vonszolták maguk után ami a zsákmányukból még megmaradt, néhány cseppséget már idősebb testvére, vagy apja cipelt karján, míg a miniszörny vállukra borulva, békésen aludt. Lassan-lassan az utolsó rém is visszavonult a szülői ház melegébe és békéjébe, hogy átadja a várost nekünk, és az esti partinak.
A házunk teraszának lépcsőjét töklámpások sora szegélyezte, az ajtóról pedig egy punk koponya vigyorgott rám bambán, amit az öcsém szerzett még délután valamelyik barátja segítségével. Épphogy kinyitottam a bejárati ajtót, amikor egy csapat zombi trappolt ki a szobából, Jeremyvel az élen.
- Szia Elena! - kiáltozták az élőhalottak mikor megláttak. Jer mosolyogva integetett, aztán megragadta egy lány kezét, és az egész csapat már el is tűnt szem elől a park irányába.
Nevetve néztem utánuk, aztán kapcsoltam, hogy nem álldogálhatok itt túl sokáig. A jelmezem az ágyamon hevert. Bő fél órám volt arra, hogy felöltsem, és Stefant bevárva a parkba igyekezzünk, ahonnan már most hangos zene, és fesztiválhangulat áradt.
Magamra öltöttem a fűzőt, a millió szoknya mindegyikét, magamban erősen sajnálva a régi korok nőit akikkel jól elbánt a divat, és elképzeltem Stefan arcát ha meglát majd engem. Ezt a régi ruhát meglepetésnek szántam. Szerettem volna visszavarázsolni neki, ha csak egyetlen estére is, halandó léte idejét és önfeledt pillanatait. Épp a régi nyakláncot kapcsoltam a nyakamra, amikor megszólalt a telefonom.
- Szia Elena - szólt bele Stefan hangja.
- Szia! - öntött el az öröm - Jaj várj még néhány percet, még nem vagyok teljesen készen! És ha itt vagy várj meg az ajtónál! Ne nézz addig amíg nem szólok, hogy lehet - daráltam el egy levegővel a telefonba, ahonnan pár másodpercig csak a néma csönd felelt.
- Az a helyzet Elena - mondta vontatottan - hogy...akadt....... némi probléma. Úgy fest a helyzet, hogy csak a partin tudunk találkozni.
- Óóóóó - szontyolodtam el - mi lehet ennyire fontos? Halaszd holnapra...kérlek. Legyen ez az este a miénk.
- Próbáltam, de nem fog menni. Igérem, elmesélek majd mindent, és a partin kárpótollak az elvesztegetett időért. Rendben?
- Hát jó - adtam meg magam, továbbra sem túl jókedvűen - akkor a parkban majd várlak.
- Sietek, Elena. Amennyire csak lehet.
Letettem a telefont, és csalódottan bámultam magam elé. Nem tudom miért, de kissé megkeseredett a szám íze. Mostanában Stefan egyre többször játszotta el velem, hogy egy apró hívással jelentkezett, és kimentette magát a találkozásunk alól, vagy épp jelentősen késett. A csalódottság mellett kezdett elönteni a jogos harag is, de úgy döntöttem, nem fogom hagyni hogy egy kissé komplikált vámpírfiú elvegye a jókedvemet. Felszegtem a fejem, és királynői pózban levonultam a lépcsőn. Várt rám a bál.
*****
Céltalanul ténferegtem a parkban. Néztem a bálozókat, akik jókedvűen kiabálva ismerőseiket üdvözölték, hangosan nevettek egymás jelmezén, puncsot iszogattak a tálból, vagy épp a parketten lejtettek. Elsétáltam egy nagy csapat démon mellett, akik a füvön ropták a táncot, olyan észvesztő hadonászás közepette, hogy nagy ívben elkerülte őket mindenki. A sötétben egyre több párocska tartott néhány üveg sörrel az erdő sötét fái felé, hogy halloween ünnepe után a szerelem oltárán is áldozzanak.
- Egyedül hagyott a te búsképű lovagod? - hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül alig néhány centire.
Megperdültem, és Damon mosolygó arcával néztem szembe.
- Ne aggódj - válaszoltam negédesen félrehajtva fejemet - azért a te társaságodra még nem szorulok rá.
- Elena - sóhajtott, és láttam hogy most teljesen őszinte - nem köthetnénk végre fegyverszünetet? Kérlek. Csak legalább ma estére.
- Ahhoz túl sok disznóság történt már körülötted Damon - böktem oda neki. El akartam sétálni mellőle, de finoman markába vette a tenyeremet.
- Kérlek, Elena - ismételte. - Nem bajt okozni vagyok ma itt. Nincs semmi mögöttes tervem, vagy gondolatom. Csak egyszerűen látni akartalak.
Megtorpantam, és homlokomat ráncolva ránéztem. Éreztem, hogy ezúttal teljesen komolyan gondolja, amit mondott. Simogatott a tekintetével, és éreztem, ahogy ez a szempár megtöri a vonakodásomat.
- Tudom, hogy Stefant várod - noszogatott - de addig legalább ne állj itt egyedül. Engedd, hogy szórakoztassalak.
- Rendben - válaszoltam lassan - de valamit előre megmondok. Egy apró rossz mozdulat, a legkisebb disznóság, és azonnal faképnél hagylak. Ugye értetted?
- Tökéletesen - mosolyogta el magát, aztán egy lépést hátrébblépett, és végigpásztázta alakomat. Néhány másodpercig szólni sem tudott, aztán rámnézett, és csak ennyit suttogott. - Elena.... istenem, de gyönyörű vagy.
Feltett szándékom volt, hogy ma este csak azért is jól fogom érezni magam. Leültünk a fűre kitett asztalok egyikéhez, a táncparkett széléhez közel. Damon egy percre magamra hagyott, hogy nemsokára két nagy pohár punccsal térjen vissza. Leült velem szemben, és iszogatva beszélgetésbe melegedtünk. Amint a poharunk kiürült, mindig megjelent egy-egy újabb adaggal, mígnem a harmadik forduló után ravasz képpel magával cipelte az egyik puncsostálat, és kitette az asztalunk közepére.
- Hát így mindjárt kényelmesebb - dőlt hátra a jól végzett munka kifejezésével arcán.
- Ugye meg sem fordult a fejedben a gondolat, hogy ma este leitass? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
Rámmeredt.
- Elena, könyörgöm, bízz már kicsit bennem. Senki nem kényszerít rá, hogy megidd ezt a vacakot. Ha arra támad kedved, hozok neked egy tele üdítős rekeszt is.
Erre már én is elnevettem magam, és láttam, ahogy ő maga is elmosolyodik.
- Egyébként - löttyintettem a fűre a puncsot - lehet jobban járnék vele. Nem akartam mondani eddig, de ez elég ihatatlan - fintorogtam.
Ő is követte a példámat.
- Nos, én sem akartam ilyen kíméletlenül őszinte lenni.....de igazad van. Tényleg borzalmas. Mintha benzinnel kevert puncsfagyit iszogatnék.
- Hát vérrel sajnos nem szolgálhatok - szúrtam oda finoman, és nyugtáztam a bevitt találatot, amikor forgatni kezdte szemeit. - És senki más sem fog szolgálni vele! - kiáltottam ijedten, és kezemet a kezére tettem, mikor láttam hogy kirúgja maga alól a széket.
Meglepett pillantással nyugtázta a tenyeremet a karján, én pedig úgy kaptam vissza a kezem, mintha parázs égetett volna meg.
- Ne aggódj - suttogta - csak van ennél jobb ötletem. Egy perc és itt vagyok.
Hátradőltem a széken, és arra gondoltam, hogy a három pohár puncs máris megtette hatását. Önszántamból hozzáértem Damonhoz??? Hát én azt hiszem, kezdek megőrülni.
Kihasználtam rövid távollétét, hogy megpróbáljam felhívni Stefant, de a készülék ki sem csörgött, csak a hangpostája jelentkezett. Más körülmények között nagyon aggódtam volna érte, de most csak a jeges harag kezdett egyre jobban áradni bennem. Letettem a telefont, Damon abban a pillanatban visszatért, és az öltönye belső zsebéből egy üveg vodkát csúsztatott a kezembe.
- Ezt hívom minőségnek - szaladt ki a számon, és láttam elégedetten vigyorgó arcát. Aztán mentegetőzve felemelte kezeit.
- Ha még mindig azt hiszed, hogy le akarlak itatni, bele sem kell szagolnod - mondta.
- Tudod mit? - kérdeztem, kihívó tekintetet vetve rá - Rajta, és bontsd fel!
Töltött mindkettőnknek, aztán az asztal felett magasra emeltük a műanyag poharakat.
- A szép estére - súgta halkan, aztán felhajtottuk az italt.
Egymásra mosolyogtunk.
*****
A második pohár után kezdtem egyre felszabadultabban érezni magam. Mosolyogtam, jókedvűen nevetgéltem, beszélgettem vele.
- Igaz is - néztem végig talpig öltönyös alakján - te minek öltöztél ma? Karmesternek?
- Aúúú - vágott zord képet hirtelen - ez most fájt Elena. Ha nem vetted volna észre, én vagyok az Operaház Fantomja.
Ráharaptam a pohár szélére, hogy ne nevessem el hangosan magam.
- Oké, nyugodtan nevess csak ki - vigyorogta el magát - nincs sok érzékem a jelmezekhez. Anno az én időmben más halloween maszkok voltak divatban.
A zenekar, ami eddig néhány perces pihenőt tartott játékában, most újra elfoglalta helyét a hangszerek mögött, és megszólalt egy keserédes keringő.
- De azért van, amihez jobban értesz, ugye? - búgtam sokat sejtetően, és magamban mulatva láttam, ahogy meghökkent tekintetet vet rám. - Na nem kell félreérteni. Én csak egy táncra gondoltam - nevettem el magam arckifejezésén.
- És még Bonnie a boszorkány - sóhajtotta, de nem hagytam neki időt a szenvedésre. Felálltam, megragadtam a kezét.
- Nem táncoltatsz meg? - kérdeztem.
- Dehogynem - válaszolta, aztán felállt, megigazította zakóját, és szertartásosan meghajolt előttem. - Kisasszony, felkérhetném egy táncra?
- Hát persze - mosolyogtam, karomat karjába fűztem, aztán fenn a parketten kezét hátamra tette, másik kezével tenyeremet fogta meg, és a keringő hangjaira lágyan forogni kezdett velem.
Egy biztos: tökéletes táncos volt. Finoman és mégis határozottan vezetett, és semmi más dolgom nem volt, csak élvezni a zenét, a tánc magával ragadó varázsát. Éreztem meleg tenyerét a hátamhoz simulni, másik kezét a kezemre kulcsolta, és noha testünk nem simult össze, valami különös vibrálás áradt belőle, ami felébresztette érzékeimet, mintha kitárult volna előttem egy másik világ. Aztán a keringő egy lassú melódiába fordult a zenészek keze alatt. Egy pillanatra mindketten megtorpantunk, mérlegelve a "szabad"-ot és a "lehet"-et, aztán közel húzott magához, karjait derekamra fonta, én pedig átkulcsoltam nyakát, és így lépegettünk lassan egyre és egyre tovább. Éreztem, ahogyan lélegzete felgyorsul, és egyik keze lágyan végigsimít derekamon. Felnéztem rá, hogy leállítsam ezt a jellegű bizalmaskodást, de mikor a szemébe néztem nem tudtam szólni. Az a pillantás magáért beszélt, szinte megdelejezett, és kivert a fejemből minden gondolatot. Halvány kis félmosoly játszott a szája szegletében. Félrehajtottam fejem, és pillantásommal üzentem, hogy itt az a határ, ahol most azonnal álljon meg. Bocsánatkérően elfintorodott, aztán mikor látta rajtam a megenyhülést, csibészes vigyorával rám nézett, és megforgatott magam körül. Felnevettem a körhintaszerű forgás élményétől. Az a néhány pohár ital érezhetően megtette hatását, mert finoman himbálózni kezdett előttem a világ, és lábam alatt a parkett. A forgás felgyorsította ezt az érzést, de nem volt kellemetlen, hanem boldogító és felszabadító, mintha lábam már nem is érintené a földet, mintha a felhők fölött, a csillagok között táncolnánk mi ketten. A park fényei világító csíkká olvadtak össze tekintetem előtt, amelybe mint apró gyertyalángok villogtak bele a csillagok apró lámpásai, mikor nevetve hátravetettem fejemet.
És akkor láttam meg.
Ott állt az erdő szélén, mozdulatlanul, mintha csak egy sziklatömmből faragta volna ki egy sajátos ízlésű szobrász. Rezzenéstelen tekintetét egyenesen ránk vetette. Arca árnyékba borult, csak szemeit láttam, és megborzongtam attól a tekintettől. Emberek jöttek-mentek körülötte, de tudomást sem vett róluk, mintha nem is látná őket. Egyedül minket figyelt. Hirtelen úgy éreztem, mintha máshová kerültem volna, mintha ez a tekintet egy másik dimenziót nyitott volna előttem. Aztán következett valami, valami más..... az a hang. Fülem már csak messzi csengésként hallotta a zenekar muzsikáját, ez a hang betöltött mindent. Először valamiféle morajlás volt, mintha az ég távoli dörgését hallanám, aztán dobolásra kezdett emlékeztetni, különös, monoton zaj, ami egyre hangosabb és hangosabb lett, mintha ebből a teremtményből áradt volna, mintha egyre közelebb és közelebb került volna hozzám. Ez a dobolás minden érzékemet elöntötte, ajkamon és ujjaimban, halántékomban és ereimben dobogott már, és az az arc hirtelen mintha ott lett volna a szemem előtt, hogy rámemelje tekintetét, és ebből a tekintetből maga a tömény gonoszság áradt és a pusztulás ígéretét hordta magában.
Halkan felkiáltottam, és Damon karjába kapaszkodva megálltam a forgásban. Hirtelen minden visszazökkent a helyére. A zenekart újra a kelleténél hangosabbnak találtam, és mikor rémülten az erdő szélét kezdtem pásztázni tekintetemmel, ott már nem láttam semmi ijesztőt csak a halloween-jelmezes, táncoló, beszélgető emberek forgatagát. Damon döbbenten nézett rám.
- Elena minden rendben? - kérdezte óvatosan. Ránéztem, aztán visszakaptam fejem a fák felé.
- Ott.... - nyöszörögtem - ott volt.....
- Micsoda? - próbálta követni tekintetem, aztán megállt szeme egy kalóznak öltözött figurán. - Arra a Sparrow kapitányra gondolsz? Elég röhejes, belátom.....
- Nem! - vágtam a szavába, és mikor rémült arcomra nézett, megérezte, hogy valami nem stimmel.
- Elena, mi a baj? Mit láttál? - nézett rám komolyan.
- Nem tudom Damon - válaszoltam - nem tudom mi volt. Valami más..... valami....nagyon rossz érzés fogott el tőle. - hezitáltam egy darabig, hogy nem fog-e teljesen bolondnak nézni, aztán kiböktem. - Damon..... olyan volt, mint maga a gonosz. Azt hiszem, a Gonoszt láttam - suttogtam halkan.
- Oké - szorított meg finoman - azt hiszem mára elég volt a vodkából. Kicsit sikerült túllőnöm a célon, és félek hogy Stefan megöl ezért. Engem biztosan meg fog - tette hozzá magában félhangosan.
Kibontakoztam karjaiból, és átsiettem a füvön. Két lépéssel utolért, és megfogta a kezem.
- Bocsáss meg. Nem akartam semmi rosszat mondani, vagy tenni - állított meg és fordított maga felé.
- Micsoda? - most rajtam volt az értetlenkedés sora - Nem! - mondtam aztán, mikor megértettem aggodalmát. Minden rémületem dacára, ami még mindig hangosan sikoltozott bennem, végigsimítottam arcán. - Ne aggódj. Nem tettél semmi rosszat.
Nagyot sóhajtott a megkönnyebüléstől, és megérezte zaklatottságomat.
- Elena - húzott magához, érezte, ahogyan reszketek, ahogyan felkavart az előbbi néhány másodperc - nem tudom mit láttál, vagy mit gondoltál, hogy láttál. Nem volt itt semmi rossz. Talán csak egy jelmezes bolond ijesztett rád.
Nem tudtam elmagyarázni neki. Hogyan írhattam volna le azt a minden sejtemet átjáró tömény iszonyatot, és fenyegetést, amit abban a néhány pillanatban éreztem? Csak odabújtam hozzá, hagytam, hogy magához szorítson, meleg és vigasztaló volt ez az érzés. Legszívesebben örökké így maradtam volna. Nem tudom miért, de én is magamhoz szorítottam őt, és kezem finoman végighúztam derekán. Felemeltem fejem mellkasáról, és felnéztem rá. Mintha a csillagok fénye táncolt volna a tekintetében, és a pillantása teljesen megigézett. Arca egyre közelebb ért arcomhoz, ajka résnyire nyílt, és én éreztem, hogy nemsokára az én ajkamra fog majd simulni, és furcsamód nem volt ellenemre. Aztán hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon, az előbbi rossz érzés bombaként robbant fel bennem, már nem volt megállás, és hangosan elvisítottam magam, hogy amikor összevissza kalapáló szívvel kiforduljak Damon karjaiból, Stefan arcát lássam meg magam előtt. Még mielőtt egyikünk is szólhatott volna, vagy reagálhatott volna hirtelen felbukkanására, csak ennyit mondott.
- Azonnal menjünk haza. Beszélnem kell veletek.
Vége
FOLYT. KÖV
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése