Szörnyek évadja 10. fejezet (befejező rész)

10. fejezet

(befejező rész)

Sötét, csillagtalan volt az éjszaka, hatalmas felhők takarták az eget, még a Hold halvány sarlóját sem lehetett látni odafenn. Hatalmas, hideg, fekete paplanként borult ránk az éjjel. Egyetlen tücsök nem ciripelt, egyetlen éjjeli madár sem dalolt, és ez még feszültebbé, és baljóslatúbbá tette az amúgy is idegőrlő csendet.

Alaric ideges mozdulatokkal tekerte a kormányt. Mind, ahányan voltunk bepréselődtünk az autóba. Senki nem beszélt, és gondolatok sem jártak a fejekben. Sápadtan, némán ült mindenki, és meredt maga elé, a fekete semmibe. A szemekben különös elhatározás csillogott, az arcokra rádermedt a félelem, a homlokok pedig hideg verejtéket gyöngyöztek.

Éreztem, ahogyan a mellettem ülő Tyler finoman reszket, és tudtam, hogy nyilván ő is ezt érzi rajtam. Különös módon, Damon nyugodtnak tűnt. Miután múlt éjjel kibontakoztunk egymás öleléséből, nem kereste az alkalmat, hogy utalást tegyen a történtekre. Csak a szemét felejtette rajtam minél többször, mintha csak minden pillantásával próbálta volna magába szívni az arcom vonásait, hogy ez legyen az utolsó kép, amit magával visz az örök sötétségbe. Én már nem akartam gondolkozni. Azt kívántam, bár én lehetnék a helyében, hogy ne legyenek már fájó gondolataim, ne legyen bennem ez a jeges rettegés, tűnjön el a belsőmből az a vaskéz, ami kíméletlenül facsarja minden pillanatban a szívemet. Tudtam, hogy ebből a rémálomból nincs, és nem is lesz ébredés.

Messziről megláttuk felénk világítani a romos kápolna még mindig álló kőkeresztjét. Alaric leállította az autót, aztán hátrafordult az ülésben. Nem szóltunk semmit, csak kinyitottuk az ajtót, kiszálltunk, és még utoljára egymásra mosolyogtunk a halálba indulók reményvesztett módján. Aztán Alaric kezet nyújtott Damon felé. Damon felemelte a tekintetét, lassan bólintott, és a két férfi kezet szorított. A kezükre egy női kéz kapcsolódott. Freya könnyes szemmel lépett Damonhoz, és átölelte. Az irdatlan pillanat magával hozta a megbékélést, és a megbocsátást. Aztán közelebb léptünk egymáshoz mindannyian, és mind, vérfarkasok, vámpírok, és halandók, szívünk mélyéből átöleltük egymást. Aztán szétváltunk, sarkon fordultunk, és elindultunk a mező közepén álló kereszt felé.

*****

Lépteink alatt porlottak a göröngyök, fogytak a méterek, és csak a kereszt nőtt, lett egyre magasabb, ahogyan közeledtünk felé. Tyler a szemét meresztgetve hirtelen megállt.

- Mi a csoda…..? – erőltette szemeit bele az éjszakába, és homlokát ráncolva meredt a földre, néhány méterrel a kereszt töve elé.

- Mi az? – kérdezte Alaric önkéntelenül is suttogó hangon, és megszorította a karját. – Mit látsz Tyler?

Tyler nem válaszolt, csak a kereszt elé lépett. Akkor már mi is megláttuk, mit talált. Egy fél tenyér nagyságú kő csillogott a földön, a barázdák fekete árkai között. Mintha gyémántból, vagy kristályból lenne faragva, sima felülete még az őt bámuló szemek sugarait is visszaverte. Megbűvölve meredtünk rá. Soha életünkben egyikünk sem látott még ilyen szépet. Tyler lehajolt, markába fogta a követ, aztán kinyújtotta karját, és megmutatta nekünk.

- Ez az, amire gondolok, ugye? – kérdezte rekedten.

Nem volt szüksége a válaszunkra. A Holdkő hideg, fensőbbséges némasággal feküdt markában. Nem tudtuk, mi fog történni, nem tudtuk, innen most hogyan tovább, de nem is kellett gondolkodnunk rajta. Mert a Holdkő hirtelen felszikrázott, ugyanebben a pillanatban Stefan és Damon lerántotta magáról gyűrűjét. Mikor a díszes karikák a földre estek, láttam, hogy úgy égnek, mintha valami belső izzás hevítené őket. És ekkor, ebben a pillanatban, mielőtt még bármelyikünk is megszólalhatott volna, felhangzott a dobszó, és mind tudtuk, hogy elérkezett az utolsó pillanat.

A kereszt előtt a föld remegni kezdett, mintha csak egy halvány repedés nyílt volna az anyaföldben. A repedés nőni kezdett, már egy tépett szélű lyukhoz hasonlított. A fény, ami innen áradt egyre erősebbé vált, már vakító fehérségével szinte égette a szemünket, a dobszó mintha egyenesen innen áradt volna ki, és vált volna egyre hangosabbá. A levegő remegni kezdett, mintha valami próbált volna káprázó szemünk előtt alakot ölteni. Aztán a semmiből, test nélkül kavarogva, mint a füst, előttünk állt a rém, a kereszt mögül pedig kilépett elénk Mason Lockwood.

*****

- Tyler – nyújtotta ki karját az unokaöccse felé. – Gyere – súgta halkan.

Tyler arcára kiült az iszonyat, és a megvetés. Lassan hátrálni kezdett, és izzó szemekkel megrázta a fejét.

- Tyler, gyere – ismételte Mason már türelmetlenebbül, miközben a rém egyre inkább kezdett testet ölteni előttünk. – Siess, fiam! – kiáltotta Mason. – Nincs sok időnk!

- Nem – suttogta rekedten Tyler – soha. Nem fogom cserbenhagyni őket.

- Tyler, a követ! - kiáltotta Mason, és megpróbálta túlharsogni az újra felhangzó dobszót, ami egyre erősebb, és pergőbb ütemet kezdett verni a fülekben. – Add ide a követ Tyler!!! – ordította Mason.

Rémülten láttuk, ahogyan a rém végighordozza rajtunk vörösen izzó tekintetét, és szeme megáll a mozdulatlanságba dermedt Tyler kezén.

- Hát ez érdekel? – kérdezte Tyler undorodva – még mindig ez a rohadt kő érdekel? Tessék! – kiáltotta, megvető arccal odadobva Mason felé a kristályt. – Itt a rohadt köved!

Mason diadalmas arccal elkapta a sötét éjszakában ragyogó üstökösként szálló követ, aztán mikor megfordult, és tekintete találkozott a rém szemével, rádermedt arcára az iszonyat, és kiült rá a felismerés.

- Ne – suttogta erőtlenül, és lassú hátrálásba kezdett. – Ne – ismételte erőtlen nyöszörgéssel, aztán megpróbálta kezéből kidobni a követ, de mintha valami mágneses erő kényszerítette volna, képtelen volt megtenni. Karja lassan emelkedni kezdett, szinte akarata ellenére. Láttuk, hogyan harcol az őt irányító erő ellen, de hiába, mert marka szétnyílt, a kő egyre erősebben ragyogott tenyerén, láttuk, ahogyan izzik, ahogyan apró árkokban égetni kezdi a húst Mason kezén, láttuk, és hallottuk a földre koppanó, egyre sűrűbbé váló vércseppek hangját. A rém szája mosolyogni próbált, de túl sokáig volt a sötétség birodalmában ahhoz, hogy emlékezzen rá, hogyan is kell. Csak torz fintort láttunk, a tragédia szörnyűséges álarcát, és a következő pillanatban a Holdkő apró részeire robbant szét, atomokká válva keringett a levegőben, mígnem teljesen elhalványult a ragyogás, mikor nem volt már, mi éltesse.

Mason teste a földre hanyatlott, saját vérének kellős közepébe, és egy utolsó, hörgő lélegzetvétel után nem mozdult többet.

Megkövülten álltunk, képtelenek voltunk megmozdulni, de még mielőtt a rém felénk fordulhatott volna Damon feloldotta dermedtségünket.

- ROHANJATOK! – ordította, ahogyan csak a torkán kifért, megrázta Alaric vállát, és meglökte Stefant. – MENJETEK MÁR! MENEKÜLJETEK INNEN! – rám nézett, egy másodpercig mintha megállt volna körülöttünk az idő. Szemébe néztem, láttam a kimondatlan érzelmeket tükröződni bennük, és tudtam, hogy ezek az érzelmek tükröződnek az én arcomon is. Aztán felfogtam, mi következik, és a könnyek elfátyolozták a látásomat.

- Én majd elintézem – suttogta Damon halkan. Odaugrott Mason teste mellé, felkapta a földről mindkettőjük gyűrűjét, Stefan markába nyomva az övét. A két testvér egymásra nézett, de mielőtt egyetlen szót is szólhattak volna, a rém felhördült, mintha csak rájött volna, hogy mi készül ellene.

Valaki megragadott a vállamnál fogva, maga előtt tolt, rohanni kezdtem, hallottam a saját vérem fülemben robajló moraján is át, hogy más léptek csatlakoznak hozzám, és hallottam a ziháló lélegzeteket.

A mező szélén megálltam, és visszafordultam. És tudom, hogy amíg élek, ezt a látványt sosem felejtem el.

*****

Damon a rém előtt állt. Félelem nélkül, a szokásos gúnyos mosolyával nézett rá. Egyik kezével erősen fogta a szörny nyakát, aki döbbent tekintettel bámult rá, felmérvén, hogy a dolgok irányítása kicsúszott a kezei közül.

- Ezt akartad, te rohadék? – kérdezte Damon gúnyos mosollyal – Ezt akartad, ugye? Mindeddig ezen dolgoztál! Hát legyen! NESZE, ITT VAN, AMIT AKARTÁL! ZABÁLD MEG!!!! – és a gyűrűjét a rém tátott szájába vágta.

A lény visítani akart, de csak nyögni tudott egyet. Igyekezett szabadulni a vámpír szorításából, és Damon megérezte ennek a teremtménynek a valódi erejét. A rém felemelte a fejét, farkasszemet néztek, és Damonban megfagyott a vér a pap szeméből sugárzó gyűlölet és félelem láttán.

Mintha csak az erek keltek volna benne önálló életre, vörös szálak ütköztek ki a rém testén. Szemei kimeredtek, és halk öklendezéssel próbált szabadulni a gyűrűtől, ami most lassan, és kíméletlenül fojtogatta őt. Arcán egyfajta kábult meglepetés tükröződött, annak a tudata, hogy legyőzték őt.

Damon elengedte a lényt, és felharapta saját csuklóját. Vére a földre kezdett ömleni, vastag, forró sugárban. Állt, rogyadozó lábakkal, aztán térdre esett, de tekintetét nem tudta levenni Itzitula haláltusájáról.

A rém még egy kétségbeesett kísérletet tett, hogy kiköpje a gyűrűt, de képtelen volt rá. Teste vibrálni kezdett, megremegett, azonosíthatatlanná vált.

Damon látása homályossá vált, megkettőződött. Érezte, ahogyan az erő lassan elhagyja a testét. Térdei nem tartották már őt, lassan a földre hanyatlott. Mellkasa lassan, egyre erőtlenebbül emelkedett, és egyre ritkábban vett levegőt.

A rém testéből valami különös, sötét alakzat gomolygott elő. A szél belekapott, és foszlányokra szaggatta. A foszlányok kavargó füstoszloppá váltak, ami feketén gomolygott és táncolt.

Utána egy határtalan villanás…… - és aztán a semmi.

*****

Mintha mi sem történt volna, hirtelen elült minden. Egy pillanatig áthatolhatatlan, éjfekete csend takart el mindent, egyetlen pillanatig tartott, de mégis, valamennyien érzékeltük a változást. Tisztán éreztem a fejemben, hogy a dolgok, amelyek kifordultak sarkukból, most újra a helyükre kerültek.

A földről eltűnt a nyílás, amin keresztül a rém közénk érkezett, és nem volt már ő maga sem sehol. Eltűnt, nem volt már összetartó szövet, elveszett a gondolat és az akarat, kimenekült a nemlétezésbe, a semmibe, és elporladt.

Itzitula megszűnt létezni.

A földön semmi más nem maradt, csak két test. Tyler Mason mellé térdelt, és tudtuk jól mind, hogy a szeretet és a megbocsátás erősebb az árulásnál is. Tyler arcába temette kezét, Freya pedig átölelve tartotta őt. Éreztük a fiú fájdalmát, de tudtuk, hogy Tylernek szerencséje van, mert még fiatal, és képes lesz felejteni. Ugyanaz a könny, ami sebezhet, és büntethet, gyógyítani is képes.

Én képtelen voltam Tylerre figyelni. Csak azt a másik, mozdulatlan testet láttam. Lábaim mintha maguktól vittek volna oda, aztán térdre estem, és csak bámultam hitetlenkedve Damon testét. Arcán földöntúli béke fénylett, édes vonásait nem torzította el a halál. Képtelen voltam uralkodni magamon. Lefeküdtem mellé a földre, a hideg, kényelmetlen göröngyök közé, arcom a mellkasába fúrtam, és kitört belőlem a csillapíthatatlan zokogás. Soha ki nem mondott érzelmek öntöttek el az iránt a bátor férfi iránt, aki megmentette az életünket.

Közben az égbolt lassan szétnyílt felettünk, feltűnt néhány csillag, és hideg ragyogással nézték Damon Salvatore hűlő tetemét.

*****

Most, néhány hónappal a történtek után, az életünk lassan kezd visszatérni a rendes kerékvágásba. Persze már semmi nem lesz többé olyan, mint régen.

Mindannyiunk lelkén fáj és ég még a seb, amit Damon halála tépett. Most még csak a fájó, könnyes emlékezés az osztályrészünk, noha mind tudjuk, hogy idővel csitul majd a gyász és a fájdalom, és keserédes emlékké válik, bár hosszú és keserves lesz még odáig az út.

Jeremy visszament az iskolába, és még mindig ő a lányok kedvence, amit kamaszos szertelenséggel ki is használ. Nemsokára főiskolára megy, és remélem, hogy meg fogja találni a boldogságot az életében, ugyanúgy, ahogyan Tyler is.

Jenna és Alaric szerelmesebbek, mint valaha, és – noha nem mondják – van egy olyan sejtésem, hogy talán nemsokára esküvő lesz a családunkban.

Freya visszatért Cormax Hill-be, és az utolsó hírek szerint rá is rátalált a nagy szerelem.

Stefan és én szeretjük egymást, jobban, mint ezelőtt bármikor. Az események csak megerősítették a kapcsolatunkat, és eltéphetetlen köteléket kovácsoltak közénk. Ennek ékes bizonyítéka, hogy Stefan angyali türelemmel és szeretettel, morgolódás és zsörtölődés nélkül viseli el minden nyűgömet és a terhességgel járó hangulatváltozásaimat.

Mert igen, gyermeket várok. Nem tudom, hogyan történt meg ez a csoda, hiszen a vámpírok nem szoktak gyermeket nemzeni. De én már nem keresem az okokat, vagy magyarázatokat semmire. Megtanultam elfogadni a sorsot, és örülni az élet legapróbb ajándékának is.

Bemászom az ágyba Stefan mellé. Felneszel, rám mosolyog, aztán felkönyököl, és lágy csókot nyom domborodó hasamra. Magához ölel, és már régen egyenletes légzését hallgatom, amikor nekem még mindig nem jön álom a szememre. Belemosolygok a sötétbe, mikor megérzem magamban az apró lábak rugdosását. Egy könnycsepp pereg le arcomon, ahogyan gyengéden végigsimítom hasamban azt a parányi embert.

Damon Salvatore fiát.