Mintha ember lennél 4. fejezet

4. fejezet

Éjfél felé járt már az idő. Csend és nyugalom honolt a házban, mindenki az igazak álmát aludta. Kivéve persze engem.  Egyik oldalamról fordultam a másikra az ágyban, képtelen voltam egy testhelyzetben megmaradni. De az agyam még ennél is sokkal nagyobb tempóban pörgött, és ismételte el a nemrég történteket.
Miután Damon elbúcsúzott, bebújtam az ágyba. Magamba szívtam a takarómon maradt illatát, és különös fájdalom kezdte el facsarni a szívemet. Emlékeztem minden ölelésére, csókjára, elsuttogott szép szavára, hogy a következő pillanatban arca a képzeletemben átváltozzon Stefan arcává, hogy immár ő súgja a fülembe, mennyire szeret engem.
Most, az ágyban forgolódva döbbentem csak rá, mit is tettem. Tisztában voltam vele eddig is, hogy Damon közelségében elvesztem a fejem, de eljött az a pillanat, amikor már nemcsak játszottam a tűzzel, hanem önfeledten a lángjai közé vetettem magam, és nem érdekelt, ha belehalok, ha hamuvá égek benne. Megcsaltam Stefant Damonnal. A fájdalom ami rámtört, szinte elviselhetetlen volt. És nem is tudtam, mit is sajnálok igazán. Bánatom magában foglalta mindkettőjüket, mélységes szomorúság volt ez, ahol együtt volt mindannak a fájdalma, amit valaha ismertem, szerettem, és ami most tőlem távol, elveszni látszott. Benne volt a jövőtől való összes félelmem is, a rettegés attól, ami rám várt. Annak a félelme, hogy zűrzavaros érzelmeim maguk alá temetnek, megfojtanak, mint a burjánzó gyom, úgy szorítanak le maguk alá, a sötétbe, ahonnan nincs menekvés.
Éreztem, ahogyan a könnyek marni kezdik a szememet, és egy pillanat múlva kirobbant belőlem a görcsös zokogás. Ebben a sírásban annyi minden összegződött, hogy meg sem kíséreltem szétválogatni fájdalmaimat. Csak szorítottam magamhoz a takarómat, belefúrtam párnámba a fejem, és fel sem tudtam mérni, vajon képes leszek-e együtt élni ekkora fájdalommal.
Halk nyikorgással kinyílt a szobám ajtaja, keskeny fénycsík szűrődött be rajta, hogy a következő pillanatban egy borzas, pizsamás árnyék állja el a fény útját.
- Elena, te sírsz? - kérdezte álomittas hangon Jeremy - Úgy sírsz, hogy a saját szobámba is áthallani!
- Nincs semmi baj Jer - válaszoltam, és próbáltam uralkodni hangom remegésén, sikertelenül - menj csak nyugodtan vissza aludni.
Nem hagyta lerázni magát, besétált. Meztelen talpa halkan puffant a szőnyegen, aztán az ágyam szélére ereszkedett.
- Nem akarod elmondani? - kérdezte - Tudom, hogy nem vagyok olyan jó hallgatóság, mint Bonnie, és tudom, hogy te vagy az idősebb, aki mindig tanácsot ad a kisöccsének, de most tehetnénk kivételt nem? Vagy legalább egy próbát.
Megsimogatta a hajam, én pedig megragadtam a kezét, és újra kitört belőlem a zokogás. Nem szólt semmit, csak mellkasára ölelt, hagyta, hogy kissé megnyugodjak. Mikor úgy éreztem, nem maradt már könnyem, továbbra is a mellkasára bújva elmeséltem neki mindent. Könnyebb volt, ha nem látom közben a tekintetét. Mikor oda értem, hogy elmondjam mi történt Damon és köztem, levegő után kapkodott, de nem szakított félbe.
- Nos? - kérdeztem, miután könnyeimet törölgetve befejeztem mondandómat - Mondd, hogy tudtam beletenyerelni egy ekkora problémába? Mondd, ezek után mit csináljak???
- Elena - kezdett bele óvatosan - el tudod dönteni, mit érzel velük kapcsolatban?
Hevesen megráztam a fejem.
- Ha tudnám - mondtam keserűen - már sokkal könnyebb lenne minden. Szeretem Stefant, őszintén szeretem. De szeretem Damont is. Képtelen vagyok elszakadni tőle. Úgy érzem, mintha két oldalról emésztenének fel a lángok, és belőlem lassan nem maradna már semmi - súgtam elhaló hangon.
- Tudom, hogy nincs sok tapasztalatom a kapcsolataimban - válaszolta Jeremy - talán nem is túl oké, hogy az adjon tanácsot neked, akinek eddig még minden barátnője holtan végezte - halványan elmosolyogtam magam az öniróniájától - de azt tudom Elena, hogy mit tennék most a helyedben. Beszélj velük. Mindkettőjükkel. Elsősorban Stefannal.
- És mégis, mi a fenét kellene neki mondanom? Hogy bocs Stefan, nagyon szeretlek, de múlt éjjel a bátyáddal szeretkeztem???
- Nem pont ezekkel a szavakkal, de lényegében igen. Nem lehet meg nem történtté tenni, ami már megesett. De azt tudom, ha velem tenné valaki, inkább az ő szájából szeretném hallani, mint mástól. Ha tényleg szereted őt, becsüld annyira, hogy ne érezze azt is, hogy hülyének nézted.
- Meg fog gyűlölni - szorult össze a szívem.
- Nem fog - mondta Jeremy, és biztatóan megveregette a kezemet. - Stefan szeret, és ha most haragudni is fog, előbb-utóbb megbocsát. Csináltál egy nagy butaságot Elena, de ha vállalod a felelősséget érte, nincs olyan harag, ami örökké tartana.
Nagyot sóhajottam, és éreztem, ahogyan lassan balzsamos nyugalom húzódik a szívemre. A nyugalmon túl pedig elmondhatatlan szeretetet és büszkeséget éreztem. Az én 16 éves kisöcsém felnőtt férfivá vált a szememben.

*****

Remegett a lábam, mikor a Salvatore ház előtt kiszálltam az autóból. Tudtam, hogy most nagyon erősnek kell lennem, és hatalmas feladat vár rám. Tudtam, hogy nem lesz könnyű bevallanom mindent Stefannak, de csak úgy láthattam bármit is az útból, amelyen haladok, ha őszintén elmondok neki mindent, és vállalom a haragját. Reszketett kezem-lábam, legszívesebben sarkon fordultam volna hogy elmeneküljek, de ez gyávaság lett volna. Felszegtem a fejem, és "lesz ami lesz" alapon beléptem a házba.
Különös volt, hogy senki nem sietett elém. Stefan, csalhatatlan vámpírérzékének hála, mindig megérezte, ha beléptem hozzájuk. Néztem, mikor bukkan fel arca a homályos folyosókon, hogy karjaiba húzzon, hogy magához öleljen, ajkát a számra tapassza, mindaddig, míg aljas módon össze nem töröm minden álmát. A nappali felé vettem az irányt, és csak imádkoztam, hogy ne Damont találjam a szobában. Most nem volt szükségem arra, hogy újabb csavart vegyen minden. Most el akartam kerülni Damont, legalább egy kis időre. A folyosó végéről halvány mozgást láttam a nappaliban. Megálltam kinn a sötétben, és amit odabenn láttam, az megdermesztette bennem a vért. Ami a szemem elé tárult, annak a feloldására nem volt sem könny, sem sikítás. Mintha egy mázsás vasgolyóba fejeltem volna bele hirtelen.
A kanapén, ott, ahol Damon ült néhány napja, Katherine támadása után, most Stefan foglalt helyet. De nem volt egyedül. Egy szőke hajtömeg hullott a vállára, egy halvány, fehér vámpírkéz simogatta mellkasát gyengéden, és egy sápadt, fehér arc szorította az ő arcát magához, és ebben a fehér arcban Caroline-ra ismertem. Ők ölelték ott egymást, békés, csendes egyetértésben, láthatóan teljesen elmerülve a saját, és egymás világában. Stefan ajka megmozdult, gyengéd szavakat suttogott Caroline fülébe, és csak szorították egymást egyetlen hatalmas, átláthatatlan ölelésben egyesülve.
A megbánás amit eddig éreztem, és a bűntudat úgy pukkant ki a lelkemben, mint egy hatalmas felfújt lufballon. Hitetlenkedve hátráltam, még mindig erre a leírhatatlan látványra meredve, míg elég messze éreztem magam ahhoz, hogy sarkon forduljak, és rohanjak, amerre a lábam visz. Nem láttam semmit, nem láttam merre rohanok, nem láttam ki vagy mi kerül a lábam elé, csak azt éreztem, hogy el innen, el messze ettől a látványtól, hogy kiűzhessem a fejemből, mintha soha nem is láttam volna. Mikor levegőt tudtam venni, és kicsit oszlott szemem előtt a homály, konstatáltam, hogy még mindig a házban vagyok. Egy sötét folyosón álltam, Damon ajtajától nem messze. Mintha csak az ösztönöm vezetett volna ide. Nagyokat sóhajtottam, próbáltam visszanyerni önuralmamat. Azok az érzelmek, amelyek ide hoztak engem, ebbe a házba, most mintha nem is lettek volna bennem. Bűntudatot éreztem amiatt, amit tettem? Hát Stefan talán más? Ő és Caroline..... Értelmet nyertek hirtelen aprócska, rövid mondatok, elejtett megjegyzések. Stefan hangját hallottam a fülemben: "most nem mehetek, Caroline-ra vigyázok....tudod, hogy nem hagyhatom sokáig magára....Caroline-nak most szüksége van rám." Én bolond, hogy hihettem az ártatlan barátságukban? Stefan semmivel nem jobb nálam! Sőt, még rosszabb is. Mert én vállaltam, vállalni akartam amit tettem, de ő.... Ha most meg nem látom, ki tudja meddig csinált volna bolondot belőlem.
Lábaim reszkettek a felindulástól, de egy percet sem akartam tovább vesztegetni a Salvatore házban. Összeszedtem magam, elindultam kifelé, és eközben elhaladtam Damon ajtaja előtt. Megtorpantam, és fejemet rázogatva próbáltam elhessegetni azt a gondolatot, ami most rám tört. Az eszem és a szívem mást és mást akart. Döntenem kellett, melyikre hallgassak inkább. Aztán vettem egy nagy levegőt, és óvatosan benyitottam Damon szobájának ajtaján.
Sötét volt benn, csak az éjszakai lámpák, és a Hold sápadt, hideg fénye vonta be ezüstös ragyogásával a szobát. Megálltam Damon ágya mellett. Halványan elmosolyodtam, amikor ránéztem az alvó férfire. Damon kezét-lábát szétvetve, elterpeszkedve aludt, egy gyűrött lepedővel a csípője táján. Óvatosan leültem az ágya szélére, magam alá húztam a lábam, és éreztem, hogy minden feszültség néhány könnycseppben oldódik fel bennem, és végigfolyik arcomon. Damon ebben a pillanatban felneszelt az ágynemű zizegésére, és úgy bámult rám, mintha kísértetet látna.
- Elena? - súgta hitetlenkedve - Elena, tényleg te vagy az?
Bólintottam, mert a szavakra alig volt erőm. Láttam, ahogyan kinyitja a száját, de nem hagytam szóhoz jutni.
- Ne - kértem halkan. - Kérlek... ne kérdezz. Nem akarok beszélni.... most nem....csak annyit szeretnék...hogy.... magadhoz ölelnél?
Szó nélkül kinyújtotta felém karját, én pedig boldogan fészkeltem magam izmos teste mellé. Átfogtam a mellkasát, vállára hajtottam fejem, és csak szorítottam magamhoz, élvezve a biztonságos nyugalmat, ami elöntött mellette. Nem szólt, szavak nélkül is megérezte, finom ösztöne elmondta neki mennyire fel vagyok kavarodva. Átkarolt, gyengéden babusgatott, keze hajamat cirógatta. Hagyta, hogy megnyugodjak kissé. Mintha finom olajat öntöttek volna lelkem háborgására. Éreztem, ahogyan testét elönti a folyton megújuló vágy, de visszatartotta magát. Kezem szinte önkéntelenül is simogatni kezdte mellkasát, de lefogta a kezemet.
- Ne Elena - búgta halkan - ne csináld. Neked most nem erre van szükséged.
- Akarom, Damon - válaszoltam ugyanolyan halkan, és nem hagytam időt neki az ellenkezésre. Számat a szájára szorítottam, nyelvem máris az ő nyelvét simogatta. Kezem felfedezőútra indult a testén, elidőzve kemény hasizmainál, közben ajkam már szelíd csókokkal kényeztette a nyakát. Elhúzódtam tőle, hogy végigcirógassam szemöldökének vonalát, arcát tenyerembe vettem. Nem akartam semmi mást, nem vágytam semmi másra, csak rá. Az érintésére, az illatára. Hagyta, hogy ezúttal én irányítsak, hagyta, hogy ajkammal végigkényeztessem teste minden centijét. Aztán visszavándoroltam szájához, hátamra tette a kezét, és egy hirtelen mozdulattal most ő került felülre. Magunkra borította a takarót, és most rajta volt a sor a csókokban, a simogatásokban. Lágyan combjaim közé csempészte kezét, és úgy éreztem, mintha villám vágott volna végig rajtam. Magamhoz szorítottam amikor testünk eggyé vált, szinte rásimultam a mellkasára, és ahogyan közeledtünk a beteljesülés felé, úgy csókoltuk egyre vadabbul egymás ajkát, hogy a végén kezünket összefonva kopogtassunk be a mennyország ajtaján.
Kicsit később, mikor már lecsendesedve feküdtünk egymás mellett, fejemet hasán nyugtatva, kezével a hajamba túrt.
- Akarlak, Elena - mondta - jobban akarlak, mint bármi mást ezen a világon. Tudom, hogy te is akarod, mégsem tudod eldönteni, valójában mit is akarsz. És eközben érzem, ahogyan távolodik tőled Stefan, és örülök ennek, mégha neked ez fájdalmat is okoz, mert nincs módod, vagy ötleted hogy ezt megakadályozd, és nem is teszel ez ellen semmit.
Szavai elgondolkodtadtak.
- Én nem értem a saját érzéseimet - válaszoltam hasának - te talán világosabban látod őket, mint én.
- Csak azt tudom, amit én érzek - cirógatott végig gyengéden - Szeretlek.
Finom csókot nyomtam a hasára, aztán kiszálltam az ágyból, és öltözni kezdtem.
- Máris mész? - kérdezte csalódottan.
- Azt hiszem, ez most jobb lesz így - mondtam - hagy menjek haza. Hagy gondolkozzam el most mindenen. Hagy próbáljak most úrrá lenni ezen az egész zűrzavaron, ami uralja az életem.
Bólintott, láttam, hogy megértett. Épp a farmeromat ügyeskedtem magamra, mikor - a csendben legalábbis úgy tűnt - ordító hangerővel zenélni kezdett a mobilom, és Stefan neve villant fel a kijelzőn. Aztán lépések hangzottak fel az ajtó elől, és meghűlt bennem a vér, mikor Stefan lépteit ismertem fel bennük. Damon is kiugrott az ágyból, és magára kapta a nadrágot. Bólintott, hogy vegyem fel a még mindig muzsikáló telefont, de mielőtt megtehettem volna, az ajtó kivágódott, és Stefan állt a küszöbön.

*****

A jelenet festő ecsetjére kívánkozhatott. Két férfi a szobában, az egyik mellettem, védelmezően, és némileg birtoklóan átfogva a vállamat, a másik a küszöbön dermedten, én pedig kettőjük között, mozdulatlanul, szinte egy jégtömbbe fagyva. Láttam, ahogyan Stefan nyakán megfeszülnek az erek, láttam, ahogyan fogai kivillanak ínye alól, és tekintete elsötétül. Tudtam, hogy most azonnal egymásra fogják vetni magukat, ezért közéjük álltam, minden erőmet megfeszítve próbáltam őket távol tartani egymástól. Tudtam, hogy a helyzet magáért beszél, és ezt nem lehet tagadni, vagy magyarázni.
- MI EZ ITT? - üvöltötte Stefan magán kívül. - MIT TETTÉL VELE, TE SZEMÉT? - a kérdés Damonnak szólt.
- SEMMI OLYAT, AMIT ÉN MAGAM IS NE AKARTAM VOLNA! - ordítottam vissza Damont megelőzve, miközben pajzsként fúrtam magam kettőjük közé.
Erősen megragadta a vállamat, és fájdalmasan megszorította.
- MIÉRT? - kiabált tovább - HOGY TEHETTED EZT VELEM ELENA? SZERETLEK! MIÉRT NEM VOLTAM JÓ NEKED?
- TE KÉRDED? - visítottam tovább, esélyt sem adva Damonnak, hogy végre megszólalhasson - AZOK UTÁN, AMIT TE MAGAD IS TETTÉL?
- Elena, inkább..... - tett Damon halvány kísérletet a közbelépésre, de nem hagytam magam. Az elmúlt napok minden feszültsége elementáris erővel, bombaként robbant ki belőlem.
- Mégis, mi a fenéről beszélsz Elena? - kiabált tovább Stefan, de már mérsékeltebb hangerővel.
Felnevettem, de hangom inkább zokogáshoz hasonlított.
- Miről beszélek? - kérdeztem keserűen. - Mi jogon vonsz te engem felelősségre? Pont te! Te talán jobb vagy nálam? LÁTTALAK CAROLINE-AL! - vágtam az arcába, mintha kibírhatatlan fájdalmat okoznék neki vele - És ezek után te háborodsz fel azon, amit én tettem? Igen! Lefeküdtem a bátyáddal! És tudod mit? A legkevésbé sem bántam meg!!!!!! - ordítottam, és ki tudja miért, de kitört belőlem a zokogás.
Rámnézett, már higgadtan, és olyan keserűséggel, amit még sosem láttam az arcán.
- Láttál minket? - kérdezte csendesen - Fogalmad sincs mit láttál Elena. Hogy megöleltem, és simogattam Caroline-t? Igen. Megtörtént, láthattad. De nem tudhatod az okát.
- Megcsaltál - sziszegtem könnyeim között - én megcsaltalak téged, nincs mit egymás szemére vetnünk!
- De igen Elena - válaszolt ugyanolyan halkan - mert én semmi rosszat nem tettem Caroline-al. Ő nekem csak egy barát. Egy barát, aki összeomlott, és akinek támaszra, segítségre volt szüksége. Olyan ő nekem, mintha a húgom lenne, és ő is így érez irántam. Sosem volt, és soha nem is lesz ez másképp. Azt hittem, ezt te is tudod.
Ledermedtem. A döbbenet, az iszony, amit éreztem, olyan volt, mintha apró, hegyes vasdarabok kezdenék el átjárni a testemet.
- Hagyd békén Elenát - szólalt most meg Damon, védelmezően átfogva vállamat. - Ha hibáztatni akarsz valakit, akkor engem hibáztass!
- Foglak is! - ordított rá Stefan - és örülj, ha éjjel nem osonok az ágyad fölé, egy karóval a kezemben!
Egyre és egyre feszültebben hallgattam a két fiú ordítozását. Aztán kitört belőlem valami, és úgy éreztem, nem bírom már tovább.
- ELÉG EBBŐL! - sikítottam, ahogy csak a torkomon kifért - HAGYJÁTOK ABBA! HAGYJÁTOK BÉKÉN EGYMÁST, HAGYJATOK BÉKÉN ENGEM! ELEGEM VAN MINDKETTŐTÖKBŐL! - aztán felcsukló zokogással sarkon fordultam, és rohantam, hogy a tüdőm majd' kiszakadt, rohantam, amíg csak a lábam bírta, be a közeli erdőbe, futottam, mintha magam mögött hagyhatnám az egész felbolydult, szétdúlt életem, rohantam bele az éjjeli sötétségbe, míg erőm legvégén egy fa tövébe kupodtam, és szűnni nem akaró zokogásba kezdtem.
Soha életemben ilyen nyomorultul még nem éreztem magamat.


Vége


FOLYT. KÖV.