Szimpátia az ördöggel 1. fejezet

1. fejezet

- Elena!! – Jenna hangja egy emelet mélységből szűrődött felfelé. – Gyere már végre!

- Egy perc! – kiáltottam, és miközben fél kézzel fésülködni kezdtem, fél lábbal a padlón ugrálva a farmeromba próbáltam belebújni, aminek roppant dicstelen hasra esés lett a végeredménye. Néhány másodpercig csendben átkozódva feküdtem a padlón, aztán folytattam kilátástalan küzdelmemet a ruhadarabokkal, és a múló idővel.

- Elena!!! – Jenna kiáltása már hallhatóan a folyosóról érkezett. Gyorsan beletúrtam még a hajamba, reménytelenül legyintettem egyet, és megfogadtam magamban, hogy holnap reggel minimum három ébresztőórát is a szobámba teszek. Kirohantam az ajtón, magammal sodorva Jennát.

- Ne haragudj – szabadkoztam, mire a fejét csóválta, bár amint láttam, minden neheztelés nélkül, inkább halvány mosoly bújkált a szája szegletében – már megint….

- Sikerült elaludnod – fejezte be helyettem a mondatot, aztán a lépcsőn keresztül lemutatott a konyha felé. – Roger már percek óta vár.

- És ezt csak most mondod? – sikítottam, aztán ledübörögtem a lépcsőkön, hogy a következő pillanatban egy magas alak nyakában landoljak. Egymást ropogtató ölelésbe kezdtünk, aztán hevesen megcsókolt, mire a pultnál reggeliző Jeremy úgy tett, mintha bele akarna hányni a tányérjába.

- Menjünk – nyújtotta felém Roger nagy, meleg tenyerét. – Nincs kedvem a szalagavató bál délutánját késés miatti bezárással tölteni.

Markába csaptam a mancsomat, a küszöbről még undok fintort vágtam Jeremy felé, aztán a következő pillanatban már becsapódott mögöttem a kocsi ajtaja, és Roger gázt adva kikanyarodott az udvarunkból.

*****

Roger bekapcsolta az autórádiót. Ma megint feltűnt, hogy iskolába menet soha nem igazán beszélgetünk, bár még mindig félig kába állapotomban túl sok értelmet nehéz lett volna kicsiholni belőlem. Kifelé néztem hát az ablakon, és vártam, hogy újra jelentkezzen a mindennapi szúró szívfájdalom, mikor elhaladva mellette, megpillantom a Salvatore ház tetejét.

Úgy meresztgettem a szemem folyamatosan a fák és bokrok szövevénye között, mintha megtörténne az a csoda, hogy mozgás látok odabenn, vagy hogy feltűnik egy jól ismert alak az ajtóban, és láthatom újra azt a lábam is megreszkettető, szívemet melengető mosolyt, amitől minden alkalommal hullámokban járt át a szerelem. Persze ezek csak álmok, és hiú remények maradtak.

Most, a kocsiban ülve, a régi házat már csak a visszapillantó tükörben látva, megrohantak a múlt emlékei.

Lassan egy év telt el azóta, hogy Katherine-t sikerült legyőzni, és hogy megkapta azt, amit már évszázadokkal ezelőtt megérdemelt volna: a megsemmisülést. Katherine halott volt, és másnap reggel azzal a felhőtlenül boldog tudattal ébredtem, hogy nincs már senki és semmi, ami a boldogságom útjába állhat, közém és Stefan közé fészkelheti magát.

Azonban egész délelőtt hiába vártam Stefan jelentkezését. Mikor nem bírtam már visszafogni türelmetlenségemet, autóba vágtam magam, és teljes gázzal hajtottam el házukhoz, hogy a díszes bejárati ajtón belépve, lábam megrogyjon a döbbenettől.

A Salvatore kúria üres és kihalt volt, mint egy ezer éve kihalt kísértetház. Mindenhol, a míves bútorokon, a gazdag faliképeken, a bolyhos szőnyegeken bútorvédő takarók feszültek. Még csak egy apró egér sem neszezett, az egyetlen hang saját lépteim kopogása, és halk, ziháló lélegzetvételem volt. A kandalló hamuja kisöpörve, és az egyetlen nyom, ami arról árulkodott, hogy itt nem is olyan régen még emberek éltek, a por hiánya volt. Nem értettem semmit. Reszkető lábakkal fordultam vissza a bejárati ajtó felé, képtelen voltam elviselni ezt a látványt. Kinn az udvaron bekukkantottam mindenhová, a fészerbe, az apró kis melléképületekbe, a garázsba, aztán visszasétáltam a házba, módszeresen átkutatva minden helyiséget, még Damon szobájába is benéztem, kutatva az élet jelei után, hasztalan.

A nappaliban nem bírtam tovább. Éreztem, hogy a könnyek elhomályosítják a látásomat. Lezuhantam a kanapé bútorvédőjére, kapkodni kezdtem a levegőt, és reményvesztetten tört ki belőlem a zokogás, amikor megértettem, hogy Stefan egy szó, és minden búcsúzkodás nélkül elhagyott engem.

Heteken keresztül azzal töltöttem szabad időm minden óráját, hogy elzarándokoltam a kietlen házba, ültem a nappaliban, hallgattam a néma csendet, szememet szüntelenül az ajtóra függesztve, és egy pillanatra sem adva fel a reményt, hogy egyszer Stefan majd újra besétál rajta, megölel, mint régen, érzem magamon erős karjait, és ajkamat felé nyújtva kérem édes csókját. Lassan értettem meg, hogy ez már soha nem fog bekövetkezni.

Egy hideg, őszi nappalon, ahogy elérkezett a sötétség órája, meghalt bennem az utolsó remény. Nehéz szívvel letöröltem arcomról a könnyeket, bezártam magam mögött a bejárati ajtót, immár utoljára, és a kulcsot olyan messze hajítottam az erdőbe, ahogy csak képes voltam rá. Tudtam, hogy már soha többé nem lesz rá szükségem. És miközben a szememben reszkető könnycseppek elhomályosították látásomat, a sárguló faleveleken keresztül átsétáltam az udvaron, aztán autómba ülve elhajtottam, és azóta sem tettem a lábam a Salvatore ház környékére sem.

*****

Roger dobolni kezdett a kormányon, visszarántva ezzel a jelenbe. Szórakozottan rámosolyogtam, magamban még mindig eltöprengve a történteken.

Azóta úgy éltem, mint minden más 18 éves lány. Iskolába jártam, bulikba mentem, barátokat, és új szerelmet szereztem. Felszabadultnak, és vidámnak éreztem magam, mintha a sötétség soha nem is ült volna az életemen.

De mindezek ellenére is tagadhatatlanul tudtam, hogy Stefan hiánya a mai napig fájó sebként vérzik a szívemen.

- Na végre – ragadta meg Bonnie a kezemet. Türelmetlenül toporogva várta, hogy Roger egy lassú csókkal búcsúzzon tőlem, aztán elvegyüljön haverjai között. – Azt hittem, már sosem érsz ide – korholt halkan, és belém karolva vonszolni kezdett a folyosón.

- Szóval, ma délután elmegyünk a ruhákért, aztán vagy te jössz el hozzám, vagy én hozzád, és megcsináljuk egymás haját, meg sminkjét, utána már nincs más dolgunk, mint várni a fiúkat – hadarta el egy szuszra, és néhány pillanatig úgy éreztem, meg kellene érdeklődnöm Caroline hogylétét, hogy szelleme nem szállta-e meg Bonnie testét.

Rámnézett, aztán láthatóan leesett neki is a tantusz.

- Néha már tényleg rosszabb vagyok, mint Caroline – motyogta maga elé.

Felnevettem.

- Bonnie, erre az estére vártunk egész eddigi életünkben – szorítottam meg kezét jókedvű mosollyal. – Miért ne lennénk hát izgatottak? – rám vigyorgott, én pedig kihasználtam a pillanatnyi csendet.

- Na és kivel jössz? – kérdeztem. Bonnie újabban felvett idegesítő szokásai közé tartozott, hogy olyan titokzatos arccal rejtegette előttem a fiúkat, mintha legalábbis Vilmos herceggel randevúzott volna.

Már épp kezdte volna fejét rázni, jelezve, hogy majd bolond lesz elárulni, de engem elhagyott a béketűrés.

- Na nem! – toppantottam a folyosón, kiváltva néhány arra haladó diák kíváncsi pillantását – Ez alkalommal nem fogsz titkolózni előttem! Rajta Bonnie, ki vele!

Rám nézett, és látta, hogy nem viccelek. Nagyot sóhajtott, és úgy meredt maga elé, mintha egy földre szállt isten öltött volna testet lelki szemei előtt.

- Davies-el…. – lehelte alig hallhatóan.

- Davies-el??? – visszahangoztam kerekre nyitott szemmel, és döbbenten rámeredtem. – AZZAL a Davies-el? – hitetlenkedtem.

- Aha – bólintott Bonnie.

- El sem hiszem! – ráztam a fejem, és nem tudtam hirtelen, hogy örüljek-e szívből, vagy rázzam meg, mint a rongyot, hogy egy ilyen információt képes volt eddig eltitkolni előlem. Brad Davies a focicsapat kapitánya volt. Az az igazi, iskola pasija típus. Szőke haj, hatalmas zöld szemek, és olyan alak, amilyen maximum Herkulesnek lehetett annak idején. A lányok sorban álltak a kegyeiért, és tudtam mit jelent az a tény, hogy ő Bonnie-t választotta.

- Na de hát hogyan? – kérdeztem kíváncsian. – Hogyhogy téged választott? – láttam az arcán, hogy némileg megütközött a kérdésen.

- Jaj, ne érts már félre – legyintettem – tudod jól, hogy kenterben vered ezt a sok idióta, vihogó libát – néztem rá a hangosan viháncoló pompom lányok csapatára, akik mellett éppen elhaladtunk.

- Hát, ő is épp ezt mondta – bólintott Bonnie. – Az tetszett meg bennem neki, hogy másokkal ellentétben, én nem csörtettem a nyomában, és a legkevésbé sem érdekelt – megeresztett felém egy apró vigyort – Szerintem kihívás voltam neki.

- De hát miért nem mondtad ezt eddig? – kérdeztem tőle némileg szemrehányóan.

Megállt, és nagyot sóhajtott.

- Mert nem akartam, hogy fájjon neked – nézett a szememben.

- Ezt nem értem – hökkentem meg – miért fájt volna ez nekem?

- Emlékszel – kezdte akadozva – annak idején mivel vicceltünk? Akkor, amikor te és Stefan először találkoztatok, és úgy rajta felejtetted a szemed? Hogy életünk legszebb napja lenne, ha az iskola két legjobb pasija kísérne bennünket majd a szalagavató bálba. Ami engem illet, nekem sikerült.

- Nekem pedig nem – motyogtam.

- Hát ezért nem mondtam – szorította meg a kezemet – mert nem akartam, hogy rossz érzés legyen ez neked.

- Bonnie – csóváltam a fejem, és csodálkozva éreztem, hogy mosolyogni is képes vagyok – a legjobb barátnőm vagy. Hogyan fájhatna nekem a te boldogságod?

Láttam az ő arcán is felragyogni egy mosolyt. Mindketten felnevettünk, és átöleltük egymást.

*****

Meglehetősen korán érkeztünk Roger-el a bálba, ennek ellenére a teremben már hangosan szólt a zene, és néhány puncsos tál is láthatóan ürülni kezdett. A kísérő tanárok velünk együtt nevettek, és behunyták a szemüket, ha olyat láttak, amit helytelenítettek volna. Ebből adódóan a hangulat percek alatt egyre oldottabbá vált. Néhányan láthatóan nem csak puncsot fogyasztottak már, és bamba vigyorral az arcukon próbáltak talpon maradni tánc közben.

Még nem telt el fél óra, mikor Joey McKinney, az iskola réme felmászott a suli öt méter magas kabalaállatára, amit erre az estére épített a dekorációs csapat, és a mamája sátor nagyságú fehér bugyiját kitűzte a tetejére. A közönség nagy része a térdét csapkodva nevetett, másik része pedig, a hisztérikusabb hajlamú lányok, visítógörcsöt produkáltak.

Roger és én elevickéltünk a veszélyes környékről, mikor az iskolai focicsapat tagjai gorillaként másztak fel, hogy lerángassák Joey-t az építmény tetejéről, és a terem másik, nyugodtabb végében leültünk egy kis asztal mellé. Egy pillanatra láttam Bonnie-t, ahogyan megjelent Brad karjába öltve a saját karját, de még nem akartam megzavarni őket. Mosolyogva néztem, milyen szép párt alkottak ketten, és magamban mulattam az irígy pillantásokon, amikor barátnőmet kísérték a teremben.

Roger és én épp a táncparketten lejtettünk, mikor Bonnie és Brad mellénk lépett. Néhány szóval köszöntöttük egymást, aztán összesimulva ők is táncolni kezdtek. Roger háta mögött kikukucskáltam Bonnie-t nézve, aztán vigyorogva felemeltem felé hüvelykujjamat. Egy fülig érő mosollyal válaszolt. Intettem neki, hogy jöjjön a szokásos „két lány együtt megy a mosdóba” program, és mindketten ki is bontakoztunk párunk karjából. Kifelé siettünk a teremből, még láttuk, ahogyan a fiúk leülnek egy asztalhoz, és jókedvű beszélgetésbe kezdenek.

- Ez óriási! – kiáltottam, ahogyan bezártam magunk mögött a mosdó ajtaját – Jaj Bonnie, annyira örülök nektek! – vetettem magam karjaiba.

- Ezt még én magam is alig hiszem – lehelte félig aléltan – Elena, én még soha nem éreztem magam ennyire boldognak.

- Megérdemled, Bonnie. Olyan régen megérdemelted már – néztem rá mosolyogva.

Kuncogva felhúzta a vállát, aztán rábökött az egyik wc-fülkére.

- Ha már itt vagyunk – toporgott – adj egy percet, hogy ki is használjam az alkalmat.

Besietett, én pedig sminkem igazgatva meredtem a tükörbe, mikor a kézitáskámban megcsörrent a mobilom.

Dermedten hallgattam a másik oldalról jövő hangokat, és csak félig jutott el tudatomig, hogy közben Bonnie már mellettem állva, döbbenten mered rám.

Becsuktam a kis készüléket, és a mosdó szélének támaszkodtam, hogy megtartson a lábam. Még mielőtt Bonnie megszólalhatott volna, megragadtam a kezét.

- El kell most mennem – hadartam, és vihar gyorsan pakolni kezdtem vissza a táskámba a smink készletemet – ne kérdezz most semmit kérlek, nincs időm elmondani. Tedd meg, hogy kimentesz Roger előtt, jó?

Láttam, hogy millió kérdése lenne, de megérezte mennyire zaklatott vagyok, így, bár teljes értetlenség tükröződött az arcán, bólintott.

- Elena –szólt utánam, és megtorpantam az ajtóban. – Valami nagy baj?

Sápadtan néztem rá.

- Jenna telefonált az előbb – súgtam – Jeremy kórházba került. Súlyos állapotban.

Nagy levegőt vettem.

- Jeremyt megtámadták, és bántalmazták az utcán.

*****

Jeremy sápadtan feküdt a kórházi ágyon. Orrában a lélegeztető cső vezetéke látszott, karjába infúzió csepegett. Arca horzsolásokkal volt teli, és ahogy védtelenül alvó öcsémre nézem, sosem láttam még ilyen kisfiúsan törékenynek őt. Jenna kivörösödött szemekkel ült mellette, és megrezzent, amikor úgy, ahogy voltam, báli ruhában berontottam a kórterembe. Láthatta arcomon a néma kérdést, mert meg sem kellett szólalnom, már válaszolt is.

- Nem lesz baja – suttogta – csak néhány zúzódás, egy bordarepedés, és a sokk. Meg az orvos szerint, a meglehetősen nagy vérveszteség.

Sóhajtva leereszkedtem egy székre, és Jeremy kék-zöld arcára meredtem.

- De hát kicsoda? És miért? – ennyit tudtam kinyögni nagy nehezen, de Jenna csak a fejét ingatta lassan, jelezve, hogy nem tudja a választ.

- Mennem kell telefonálni. Rick kért, hogy amint lehet, hívjam fel. És valószínű a rendőrség is nemsokára megérkezik, velük is beszélnem kell – állt fel a székből.

Megértettem a kérést, és bólintottam.

- Persze, menj csak – fogtam meg Jeremy kezét – én itt maradok vele.

Jenna kisietett a szobából, én pedig végigsimítottam Jer borzas haján. Mintha csak az érintésem villanyozta volna fel, kinyitotta a szemeit.

- Elena…. – suttogta erőlködve, de leállítottam.

- Ne, ne beszélj – torz mosollyal próbáltam azt sugározni felé, hogy hál istennek nincs semmi komolyabb baj. Nem engedte, hogy elhallgattassam, megpróbált erőlködve felülni az ágyban.

- Maradj nyugton – nyomtam vissza ellentmondást nem tűrően, mire megragadta a kezemet, olyan erősen, amit jelenlegi állapotában ki sem nézett volna belőlem.

- A rendőrség… - kérdezte suttogva, és az ajtó felé vetett egy pillantást.

- Még nem voltak itt – válaszoltam – Jenna éppen kinn telefonál, de ha visszajön, tőle megkérdezheted, van-e már sejtésük, mi történt.

Megrázta a fejét.

- Nincs, és nem is lesz. Hazudnom kell – nézett a szemembe, én pedig arra a meggyőződésre jutottam, hogy a fejére valószínű jóval nagyobb ütést kapott a kelleténél.

- Miért kellene? – értetlenkedtem.

Megfogta a kezemet, a szemembe nézett, és kimondott valamit, amitől a jeges hideg futott végig a hátamon.

- Mert tudom, ki támadott meg – súgta nekem. – Láttam az arcát – nagy levegőt vett, és szemembe fúrta a tekintetét.

- Elena – nézett rám komolyan – Stefan volt a támadó. Stefan itt van a városban. És ma este meg akart ölni engem.

Vége

FOLYT. KÖV.