9. fejezet
- Szóval Mason alkut kötött ezzel a döggel? – hüledeztem, és az ágyamra rogytam a rettenettől. Tyler a fotelomban ült, és próbált kultúráltan enni, több-kevesebb sikerrel.
- Úgy van. Tegnap Itzitula nálam is megjelent – bólintott – már épp kezdtem azt gondolni, hogy vége, és nekem befellegzett, amikor Mason berontott a szobámba, és akkor a rém…..egyszerűen csak eltűnt – idézte fel maga elé merengve az éjszaka eseményeit. – Aztán Mason öntelt vigyorral elmesélte, hogy alkut kötött vele előző éjjel, miszerint nekünk nem eshet bántódásunk, cserébe kiszolgáltat neki téged, és mindhárom vámpírt.
Nagyot sóhajtott, kisebb morzsákat fújva ezzel a szőnyegre, aztán bocsánatkérően rám nézett.
- Ne haragudj – pislogott – idejét nem tudom, mikor ettem utoljára.
Jelenleg kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy a tisztaság miatt aggódjak.
- De hát….. ez nem lehet igaz…. Bíztunk benne! – kiáltottam.
- Ahogyan én is – morogta Tyler. – Nekem ráadásul a nagybátyám, ezt ne feledd el – keserűen felnevetett – tulajdonképp nincs olyan a családomban, aki már ne okozott volna nekem csalódást. Először apám, most Mason…. Igaz, anyám még hiányzik a sorból.
Fél füllel hallgattam csak monológját, éreztem, ahogyan kezeim jegessé válnak az iszonyattól. Sosem szívleltem Masont túlzottan, de álmomban nem gondoltam, hogy erre képes lenne. Bajban voltunk, nagyon nagy bajban, és ahelyett, hogy képesek lettünk volna összefogni, hátba támadtak bennünket.
- Na és te? – néztem Tylerre, aki az utolsó falatot lenyelve épp megtörölte száját – Miért vagy itt? Miért nem vele, a biztonságban?
Elég meglepődve nézett rám.
- Ezt úgy mondod, mintha nem örülnél annak, hogy nem akarom a halálotokat – némi neheztelést véltem felfedezni a hangjában.
- Ne haragudj Tyler – mondtam, és átnyúlva az ágyon megszorítottam a karját – nem akarlak hibáztatni azért, amit a nagybátyád tett. Csak egyszerűen…nem tudom, mit mondjak. Az a szó, hogy köszönjük neked, félek, hogy most kevés.
- Ne köszönd – simogatta meg a kezem kedvesen – Elena, mi már olyan régóta barátok vagyunk. Olyan sok mindenen mentünk már keresztül. Tényleg úgy gondolod, elárulnálak benneteket? Bennem még megvan az a becsület, ami a nagybátyámból úgy tűnik, hogy hiányzik. És ha belebukunk ebbe az egészbe, akkor inkább halok meg veletek együtt, minthogy egy olyan életet éljek, amit mások halálra árán szereztem.
Nem tudtam erre mit reagálni. A szavam elakadt, de láttam az arcán, hogy anélkül is tudja mit érzek, hogy kimondanám. Felállt a fotelból, és én semmi mást nem tudtam tenni, csak a nyakába vetettem magam. Úgy éreztem ebben a pillanatban, soha nem volt még ilyen jó barátom.
*****
- Szóval – terített ki a konyhapultra Alaric egy lepedő nagyságú térképet – nézzünk szét. Merre volt az a régi út? – nézett Stefanra.
- A régi Salvatore birtok benn van az erdőben – nézett rá Stefan a térképre – és nem messze volt tőlünk.
- Melyik irányban? – kérdezte Alaric, mire Stefan a vállát vonogatta.
- Fogalmam sincs. Balra – Alaric megvetően szusszant egyet. - Ezen minden túlságosan új – nézte Stefan a papírt - Régebbi térkép kellene.
- Mondjuk 1864-es – szólt bele Damon a társalgásba gúnyosan.
- Be lehetne fogni édes – szólt rá csípősen Freya, de Damon ezúttal felvette a kesztyűt.
- Fura, hogy ezt olyan valaki mondja, aki még semmivel nem járult hozzá a saját életének megmentéséhez – nézte a lányt félrebillentett fejjel. – Ha jól tudom, az elmúlt két napodat azzal töltötted, hogy amint eljutottunk valahová, te azonnal felhoztad az újabb kétségeidet.
- Bocs, ha kicsit tovább látok néhány részeredményél – sziszegte Freya, és érezhető volt, hogyan nő a feszültség a konyhában. Alaric és Stefan meglepődve kapták fel fejüket a hangzavarra.
- Mellesleg – fűzte tovább a szót Freya idegesítő kedvességgel – tulajdonképpen neked köszönhetem, hogy most nyakig vagyok én is a bajban! Még mindig nem felejtettem el, ki változtatott át engem!
Damon fénysebességgel a lány előtt termett, és megfogta torkát, de mielőtt még bármit tehetett volna, a konyhába léptem, Tylerrel szorosan a nyomomban. Amikor Damon meglátott engem elengedte Freyát, aztán fejét rázva megfordult, és visszaballagott a többiek mellé.
Tyler döbbenten nézett rám.
- Jó látni, hogy így összetartotok a katasztrófában – morogta a fülembe.
- Csak dominancia-vita – súgtam vissza neki. – Tudod, ez olyan vámpír-dolog.
Halványan elvigyorodott, aztán mi is odaálltunk a konyhapult mellé, és a térkép tanulmányozásába mélyedtünk.
- A fenébe – fakadt ki Alaric néhány perc haszontalan böngészés után – ti éltetek akkor, nem mi! Volt egy út a városban, a birtokotoktól nem messze, de fogalmatok sincs merre volt? Láttatok ti az orrotok hegyénél, vagy Katherine-nél tovább???
Stefan nem szólt, csak ránézett, mire Alaric elszégyellte magát.
- Ne haragudj – szólt lecsendesedve – de azt hiszem, kicsit már nekem is kezd sok lenni ez az egész. Fáradt vagyok, kimerült, és meg akarlak menteni benneteket. Már csak azért is, mert nincs kedvem összetörve látni Jennát, amikor közölnöm kell vele Elena halálhírét.
- Kösz, hogy eszembe juttattad, amiről az elmúlt másfél percben sikerült némileg megfeledkeznem – motyogtam halkan, hogy csak ő hallotta.
Tyler a homlokát ráncolta.
- Miféle régi utat keresünk? – kérdezte, mire néhány szóban beszámoltam neki a legújabb nyomunkról.
- És ti tényleg nem tudjátok, merre volt? – nézett ránk csodálkozva, mintha csak azt kérdezte volna, hogyan nem vettük még meg a kedvenc bandánk legújabb cd-jét.
- Te sem? – fordult Alarichoz, aki nagyokat pislogva bámult vissza Tyler-re – hiszen te történelemtanár vagy!
- Valami olyanra célzol, amire emlékeznem kellene? – kérdezte Alaric szemöldökét ráncolva.
- Talán nem – rázta fejét Tyler, és szemmel láthatóan próbálta összeszedni néhány emlékét – akkor még Mr. Maerst tanított bennünket. – Volt egyszer egy tanulmányi kirándulás….jó régen….
Hirtelen rájöttem, mire gondol, és megkaptam a karját.
- Emlékszel? Ugye, már te is emlékszel? – nézett rám, miközben a többiek értetlenül figyelték ezt a kis közjátékot.
- Oké, beavatnátok bennünket is? – kérdezte Damon, és félrehajtott fejjel fürkészni kezdett.
- Igen – vett Tyler nagy levegőt – a kötelező tanulmányi kirándulásról beszélek. Minden tanár megejti a saját tantárgyával kapcsolatban, és minden évben. Nos, Mr. Maerst a történelmi Mytic Falls-t mutatta meg nekünk. Közte a ti régi birtokotok romjait is – nézett a Salvatore fiúkra. – Emlékszem, mikor kiértünk az erdőből, egy régi kápolna romjait láttuk az egyik mező közepén. Meg is kérdeztük, hogy ki az, aki oda óhajtott építkezni annak idején. Azt válaszolta, hogy száz évvel ezelőtt másképp nézett még ki a város. A kápolnákat akkoriban az utak szélére építették……..
- „Útmutatásul az utazóknak, és reménységül az útvesztetteknek” – idéztem vele együtt a régi tanárunk belénk rögződött mondatát.
- Vagyis – használta ki Alaric a pillanatnyi szünetet – annál a mezőnél, ahol az a kápolna van….
- Régen ott vitt a Mystic Falls-i út – fejezte be Freya halkan a gondolatmenetet.
Mintha villamos áram kezdett volna rezegni a konyhában.
- Tyler – ragadta meg Alaric a fiú vállát – azt is meg tudod mondani, hol csatlakozott bele a Cormax Hill-i út?
- Nem – rázta meg a fiú a fejét.
Dermedt csend támadt, az előbbi halvány reményt mintha valami kifújta volna közülünk.
- De megmutathatom – tette hozzá Tyler, és elmosolyodott.
*****
- Ott lesz – suttogtam alig mozduló ajkakkal – ott lesz! Megvan a hely! Ott tudjuk elkapni ezt a szemétládát!!!
Mindenki feszülő izmokkal állt, parázsló szemekkel meredtünk egymásra. Most még Damon arcán sem volt gúnyos mosoly. Mindenki érezte, hogy most megfogtuk Itzitulát.
- Induljunk! – kiáltotta Freya. – Mire várunk még? Kapjuk el, mielőtt ő kap el bennünket!
- És mégis hogy gondolod? – kérdezte Stefan – Fogalmunk sincs, hogyan győzzük le! Valami még mindig hiányzik!
- Hát majd rájövünk útközben – toporzékolt Freya a türelmetlenségtől – Mi van, ha ő hamarabb fog lépni, mint mi? Mi van, ha már most is odakinn ólálkodik? Mi van, ha bármelyik pillanatban ránk támad? Mason gondoskodott róla! Nekem pedig rohadtul nincs kedvem meghalni!
- Mégis, kinek van? – kiáltott Damon – Ha nem tűnt volna fel, nemcsak te vagy célpontban! Azt sem kéne elfelejteni, hogy halandók is vannak közöttünk!
- ELÉG! – emelte fel a kezeit Alaric, mire másodpercek alatt elhallgatott mindenki. – Mi lenne, ha nem a döntő pillanatban ugranátok egymás torkának? Inkább gondolkozzatok! MÉG MINDIG NEM TUDJUK, MIVEL GYŐZZÜK LE ŐT!
- Talán az átok nem véletlenül kapcsolódik a holdkőhöz, és a gyűrűhöz – töprengett Stefan – lehet, hogy szükség lenne mindkettőre? Lehet, hogy ott kellene összetörni őket?
- Vagy éppen nem. Lehet, hogy valami…nem is tudom….rítust kellene bemutatni. Ahhoz viszont szükségünk lenne Bonnie-ra – gondolkozott Damon is hangosan – De persze ez a feltételezés csak annyira állja meg a helyét, mint bármelyik másik – tehetetlenül széttárta a karjait – a lehetőségek száma tulajdonképpen végtelen!
- Van valami, ami közös pont kell, hogy legyen! – szólt közbe Alaric, az izgalomtól csaknem kiabálva. – Nem lehet véletlen, hogy a két faj átkáról van szó! – fejét kezébe fogta, mintha csak ki akarná tépni önnön haját, és tehetetlen haragjában csörgő csattogással felrúgta az egyik konyhaszéket. – ÉRZEM, HOGY ITT VAGYUNK A MEGOLDÁS ELŐTT, DE NEM TUDOK RÁJÖNNI! Egyszerűen nem megy!!!!
- Közös átok – koncentrált Tyler is maga elé meredve – közös átok…. Talán keresnünk kell valamit, ami közös! Valamit, ami mind a két fajban megvan!
Freya már éppen lepisszegte volna, de Alaric rámeredt Tylerre.
- Mondasz valamit – mondta vontatottan – ebben határozottan van valami!
- Nincs bennünk közös! – kiáltotta Freya – Ti vérfarkasok vagytok, mi vámpírok! Ugyan mi lehet bennünk közös? Gyűlöljük egymást, és nem közösködünk veletek!
- Nem lehetne félretenni ezt most, legalább egy kis időre? – vesztette el a türelmét Stefan – Az életünkért futunk versenyt, ha nem tűnt volna fel!!!
Már jó ideje csak fél füllel hallgattam a vitájukat. Nem szóltam bele, nem lett volna értelme. Két lépéssel arrább álltam tőlük, és valami nagyon különös érzése kezdett el bennem kibontakozni a bizonyosságnak. Meredten bámultam a szőnyegen Damon vérének megfeketedett nyomát, és a megvilágosodás olyan hirtelen, és ellentmondást nem tűrően jött, mintha valaki egy izzót kapcsolt volna fel a fejemben. Tudtam, éreztem, hogy igazam van. De nem tett boldoggá a tudat.
- Ami azt illeti – szóltam bele a csendbe, kihasználva, hogy mindenki nagy levegőt vett a verbális háború folytatásához – van olyan, ami közös mind a két fajban.
- Mire gondolsz? – meredt rám Stefan, mikor újra szembefordultam velük.
- Úgy hívják, vérszomj – válaszoltam, és rámutattam a beszáradt vérnyomokra a szőnyegen – Vagy egészen egyszerűen úgy, hogy VÉR.
Némi csend támadt, mire mindannyian megemésztették a mondandómat.
- Hogy érted ezt egészen pontosan? – kérdezte Alaric.
- Úgy, hogy mindkét fajt a vér, és az ölés élteti – néztem rajtuk végig – EZ a közös pontotok. Itzitula legyőzéséhez vér szükséges.
- Úgy érted – meresztette ki a szemeit Freya – hogy valakit meg kellene ölnünk ott?
- Nem – ráztam a fejem, és éreztem, ahogyan egy könnycsepp visszatarthatatlanul elindul a szememből. – Úgy értem, hogy egy vérfarkasnak és egy vámpírnak meg kell ott halnia.
*****
Csend volt a házban. Sötét, sűrű csend. Még nem jött el a hajnal, de már az ég színe lassan fakulni kezdett.
Tudtuk, hogy az éjszakából már nincs sok hátra, és a rém csak éjjel vadászik ránk. Nyertünk 12 órai haladékot az utolsó ütközet előtt. Mert ma éjjel az utolsó összecsapás várt ránk. Tisztában voltunk vele mindannyian.
Felkeltem Stefan mellől, és papucsba bújtam. Szinte az egész éjszakát átvirrasztottuk. Csak néztük egymást, gyengéd simogatással bújtunk egymás karjaiba, apró és szenvedélyes csókokat váltottunk, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy megtehetjük. Nem tudtuk mi vár ránk az éjjel, és hogy túlélhetjük-e egyáltalán. Nem szeretkeztünk, de nem is volt rá szükségünk. Az érzelmek beszéltek a testiség helyett. Csak sokára aludt el, álmában is úgy szorított magához, mintha én lennék a mentőkötele az életbe.
Én képtelen voltam pihenni, szívemet kettős félelem szorongatta. Nem csak a saját életemet féltettem. Utolsó mondatommal, amivel rájöttem a végső megoldásra, halálra ítéltem Tylert, és valaki mást is. Akár Stefanra, akár Damonra, vagy Freyára gondoltam, úgy éreztem, egy hideg kéz vasmarokkal szorítja össze a szívemet, és ennek az érzésnek a feloldására nem volt könny, vagy kétségbeesés. Ez az érzés mélyebb volt minden másnál.
Kibotorkáltam a nappaliba, és csak ültem a kanapén, a vak sötétben, néztem a kandallóban a tűz már régen kialudt nyomait, mikor hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon. Rekedten felkiáltottam, de a következő pillanatban Damon arca úszott be tekintetem elé. Hatalmas kék szemei szinte világítottak a sötétben. Leült mellém, és csak ültünk egymás mellett szótlanul.
- Elena, megengeded, hogy mondjak valamit? – kérdezte halkan, és valami különös csengés volt a hangjában. Sosem hallottam még az ő torkából ilyen hangot. Most éreztem meg igazán, először életemben, a sebezhetőségét.
Nem válaszoltam, csak megkerestem a sötétben a kezét, és bátorítóan megszorítottam.
- Elena, nem vagyok bolond. Tudom, hogy ma éjjel látlak utoljára. Tudom, hogy ha ma este elindulunk, én már soha többé nem térek ide vissza.
Rémülten meredtem rá, de nem hagyott szóhoz jutni, ujját finoman az ajkamra tette.
- Tudom jól, hogy rám vár a feladat – szemei szinte parázsként izzottak arcából – ki más lenne alkalmas rá? Freya túl gyenge, hiszen állatvéren él, akárcsak Stefan. Az én vérem jóval erősebb az övékénél. És Stefan….
Nagy levegőt vett, tenyerei közé fogta arcomat, és most mindössze néhány centiről suttogott a számba.
- Tudom, hogy nincs esélyem nálad. Tudom, hogy sosem szerettem még ennyire senkit, mint ahogy téged szeretlek. De tudom azt is, hogy te Stefant választottad. Bármit is tettem, bármit is követtem el valaha életemben, arra soha nem vetemednék, hogy elválasszalak benneteket egymástól. Szeretlek Elena. Tiszta szívemből szeretlek. És csak annyit kérek tőled, hogy szeressétek egymást Stefannal, és ne felejtsetek el engem.
- Ne… ne Damon. Kérlek, ne – suttogtam fájdalmasan. Könnyeim kicsordultak a szememből, éreztem, ahogyan tenyerébe folynak.
- Ne sírj, Elena – suttogta és magához szorított, belőlem pedig visszavonhatatlanul kitört a szívet tépő zokogás. – Ne sírj.
Gyengéden ringatott, hátamat simogatta, próbált nyugtatgatni, mindaddig, míg zokogásom kissé le nem csillapodott. Akkor szemembe nézett, és láttam, ahogyan egy szomorkás félmosoly jelenik meg szája sarkában.
Nem tudtam parancsolni magamnak. Már nem akartam gondolkodni azon, mit lehet, vagy mit nem. Felemeltem kezemet, óvatosan végigsimogattam arcát, és láttam, ahogyan jólesően behunyja szemét az érintésemtől. Lassan odahajoltam, és ajkamat az ajkaira szorítottam. Megfeszült egy pillanatra a meglepetéstől, de nem nyitotta ki szemét, és éreztem, ahogyan viszonozza a csókot. Egyre hevesebbé váltunk, és kezeink elindultak felfedezni egymás testét. Hamarosan már nem volt elég a néhány tapogatózó mozdulat. A földre ereszkedett, magára húzott, és a vágy vörös ködje beborított mindkettőnket. Egy mozdulattal tépte szét falatnyi sortomat, én pedig lehúztam cipzárját. Nem szabadultunk meg a ruháktól, nem volt rá szükség. Lehajoltam, éreztem, ahogyan nyelvét a számba fúrja, és a következő pillanatban belém hatolt. Csípőjét mozgatva diktálta az ütemet, és csak halk sóhajtásaink, apró nyögéseink törték meg a csendet. A mámor kapujában kinyitottam a szemem, láttam arcán a színtiszta kéjt, aztán a következő pillanatban megfeszülő testtel lépte át a mennyország kapuját, hogy egy másodperccel később én is kövessem őt. Utána csak feküdtem mellkasára borulva, hallgattuk egymás halk zihálását, és csak kapaszkodtunk egymásba szó nélkül, mintha a markunkból kicsúszó sorsunkba próbáltunk volna kapaszkodni, mi, a két élettől búcsúzkodó lélek.
Vége
FOLYT. KÖV
(befejező rész következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése